Békés kommunikáció

 

1. A szavak mágiája

Miért fontos a helyes kommunikáció? Mert a szó Isten ajándéka, mely teremtő erővel bír. A szavak formálják életünket, általuk testesítünk meg mindent. A szó erő, hatalom. A szavak felszabadíthatnak vagy szolgasorsba dönthetnek.

A szó olyan, mint egy mag. Az ember elültet egy gondolatmagot elméjébe, s ha szorgalmasan, hittel, figyelemmel táplálja, fejlődésnek indul. Ahogy a mondás tartja: ki mint vet, úgy arat. Ezért nem mindegy, hogy a sokféle mag közül milyet vetünk: a szeretet és megbecsülés vagy a félelem és gyűlölet magvait.

Véleményünk kinyilvánításával többnyire csak rontást szórunk szét környezetünkben. A dicsérő szó napjainkra sajnos kiment a divatból. Nem vesszük észre, hogy egy szúrós – sok esetben csak viccnek szánt - megjegyzés akár évekre megnyomoríthatja énképünket, életünket, míg csak nem jön valaki, aki felfedezi és méltányolja értékeinket, melynek köszönhetően képessé válunk új alapra helyezni önértékelésünket. Igen, a szavak ereje ölni és gyógyítani is tud, ezért legfőbb ideje, hogy végre helyesen bánjunk velük!

Szavaiddal akkor bánsz helyesen, ha mindenkor a szeretetet tükrözik, vagyis nem fordulsz sem magad, sem mások ellen, egyszóval nem ítélkezel. Sokan úgy szabadulnak meg az őket fojtogató érzelmi méregtől, hogy azt másokra zúdítják. Ezzel azonban teljesen tudattalanul egy negatív körforgást indítanak útjára. Ha pl. valakivel közlöd, hogy mennyire ostoba, akkor ezzel látszólag önmagadnak nem ártasz, de ha a másik fél megharagszik ezért a kijelentésedért, akkor biztos lehetsz benne, hogy az első adandó alkalommal vissza is adja neked, s persze te sem fogod szó nélkül hagyni. És ez így megy oda-vissza akár a végtelenségig, mert az emberek már megszokták, hogy bántják egymást.

Beismerem, nem könnyű egy békésebb kommunikációt kialakítani, ha egész életünkben mást tanultunk, és a környezetünk sem igazán támogatja a kezdeményezést. De most a saját életedről és boldogságodról van szó, és ez a te felelősséged. Mire vagy hajlandó egy békésebb és boldogabb életért? Kész vagy megváltoztatni a társalgási szokásaidat?

Amennyiben igen, eljött az ideje, hogy mindenekelőtt átalakítsd az önmagaddal folytatott párbeszédedet, mert ez az alapja az egésznek. A belső kommentátorral kell kezdenünk, hiszen ezt a belső párbeszédet hallod reggeltől estig, mely folyamatosan alakítja az önmagadról és a világról alkotott képedet. Állj meg egy pillanatra és gondold végig, miket mondasz magadnak egész álló nap! Dicséred magad vagy netán szidalmazod? Bátorítod vagy ijesztgeted magad? Sokat rágódsz a múltbeli sérelmeken vagy képes vagy megbocsátani? Folyton aggódsz a jövő miatt vagy bízol magadban és az életben? Válaszolj őszintén! Jó érzés önmagaddal lenni? Szeretsz a gondolataiddal lenni vagy inkább elmenekülnél? Ha elsajátítod a helyes kommunikációt, biztos lehetsz benne, hogy közérzeted is javulásnak indul. Hagyj fel önmagad riogatásával, becsmérlésével és kezdd el szeretni és becsülni magad. Fejezd ki elismerésedet és háládat mindazokért a dolgokért, amiket elértél. Tisztítsd ki a gyomokat elmédből és vesd el a szeretet magvait, s életed gyökeres változásnak indul!
 

2. A szívközpontú hallgatás

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de úgy érzem,
hogy süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám
és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél,
nem kértem mást, csak hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számomra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.
Ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni.

(Agnes Beguin – Figyelj és hallgass meg)


Kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb kihívás, amellyel az emberek az életük során szembesülnek az, hogy valóban meghallgassák egymást, és odafigyeljenek a másikra. Sokan azt gondolják magukról, hogy jól tudnak hallgatni, de valójában csak nagyon kevesen képesek erre. Aki igazán jól kommunikál, tudja, hogy sokkal hatékonyabb úgy kommunikálni, ha odafigyel a másikra, mintha a saját nézőpontját akarná megértetni és átadni. Ha mélyebb, értelmesebb kapcsolatra vágsz, a hallgatási készségedet kell fejlesztened.

Az emberek arra vágynak, hogy igazán meghallgassák és elfogadják őket. A szívközpontú hallgatás csúcsa az, amikor megtapasztalod az elfogadás, a közösség és az egység élményét, mert amikor az ember érzi, hogy meghallgatják, akkor azt is érzi, hogy szeretik.
Amikor odafigyelsz valakire, azt a következő szándékkal tedd: "Az a szándékom, hogy tiszteletben tartom azt, aki vagy, és nemcsak meghallgatom, amit mondasz, hanem mélyebb szinten értelmezem az üzeneted. Tudom, hogy úgy ismerhetlek meg legjobban, ha odafigyelek a nézőpontjaidra, és teljes figyelemmel feléd fordulok.”


3. Erőszakmentes kommunikáció

Az erőszakmentes kommunikáció vagy együttműködő kommunikáció (EMK) Marshall Rosenberg amerikai pszichiáter–pszichológus által kifejlesztett módszer, amelynek célja, hogy az emberek nagyobb együttérzéssel és világosabban (kevesebb félreértéssel) tudjanak kommunikálni egymással. Az EMK-nak két fókusza van: az egyik az empátia, vagyis a másikra való együttérző odafigyelés, a másik az őszinte önkifejezés: oly módon, hogy az a másikat lehetőleg együttérző odafigyelésre indítsa. A EMK-nak négy fő alkotóeleme van: a megfigyelés, az érzés, a szükséglet és a kérés. Az EMK-nak mint módszernek lényeges aspektusa, hogy alkalmazásának nem feltétele, hogy a kommunikációs partner is tudjon és/vagy akarjon erőszakmentesen kommunikálni.


Az EMK ember- és világképe

Marshall Rosenberg látásmódja szerint a minket körülvevő társadalom alapját az elnyomó rendszerek alkotják. Ezek arra épülnek, hogy néhány ember a jó és rossz tudásának letéteményese: ők állnak a hierarchia élén (legyen szó politikáról, oktatásról, vallásról vagy egyszerűen a családról), ők szabják meg, hogy milyen viselkedés tekinthető „erkölcsösnek”, „helyesnek”, „igazságosnak”, „jogosnak” stb.


Az EMK szótárában ezek a fogalmak (valamint a hozzájuk kapcsolódó „kell”, „kénytelen”, „kötelesség”, „tilos”, „muszáj” stb. kifejezések) nem szerepelnek. Az erőszakmentes kommunikáció alapja az a banális álláspont, hogy a világ jó hely és az emberek jók. Bővebben ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden ember minden megnyilvánulása végeredményben nem más, mint alapvető szükségletek kielégítése. Konfliktusok akkor keletkeznek, ha

az emberek nem ismerik föl, „nem hallják meg” egymás valódi szükségleteit,
a kommunikáló felek szükségletei nincsenek harmóniában egymással,
az egyik fél számára nem megfelelő megoldás az, ahogy a másik az adott szükségletét megpróbálja kielégíteni.


Ebben a megközelítésben értelmezhetetlen a „jó emberek” - „rossz emberek”, illetve „helyes cselekedetek” - „helytelen cselekedetek” dichotómia: a konfliktusban szembenálló felek (még olyan szélsőséges esetben is, amikor gyilkosról és áldozatról van szó) egyaránt értékes emberek, egyaránt „jogos” és tiszteletre méltó emberi szükségletekkel, akik akár egymás élete gazdagításának forrásául is szolgálhatnának akkor, ha ismernék önmaguk és egymás valós szükségleteit. Az „élet gazdagítása” az EMK egyik kulcsgondolata. Az EMK tehát nem a másik „szelíd meggyőzésének” eszköze. A fent vázolt emberkép hiányában az EMK-s technikák jószerével használhatatlanok.


Sakál és zsiráf

Marshall Rosenberg sakálnyelvnek nevezte el a kommunikációnak azt az erőszakos módját, ahogy általában viszonyulni szoktunk egymáshoz és önmagunkhoz. A sakál konfliktushelyzetben kétféle módon viselkedik: ha az ellenfelét gyengébbnek találja, akkor üvöltve támad, ha erősebbnek, akkor alázatosan behúzott farokkal elsomfordál. Az üvöltés történhet látszólag szelíd szavakkal is. Az „Ejnye-bejnye, kisfiam, máskor ne csinálj ilyet, mert összetöröd anyuci szívét.” mondat semmivel sem kevésbé sakál, mint a „Szíjat hasítok a hátadból, te büdös kölyök!”. A hallgató fél mindkét közlésből minősítést hall meg: azt, hogy ő „rossz”, és hogy a másik (negatív) érzelmeiért ő a felelős.


A szárazföldi emlősállatok közül a zsiráfnak van a legnagyobb szíve. A zsiráf továbbá nagyon erős állat, ugyanakkor nagyon szelíd: egyetlen rúgásával harcképtelenné tehetné a társát – csak épp nem teszi. Nyálával képes feloldani a tövist, ami azt a készséget jelképezi, hogy mások „fullánkjait” együttérzéssel és empátiával dolgozhatjuk fel. Ezek miatt lett a zsiráf az erőszakmentes kommunikáció szimbólumává. Az EMK terminológiájában „a zsiráf” általában az erőszakmentesen kommunikálni próbáló embert jelenti, szembeállítva „a sakállal”, vagyis az erőszakosan kommunikáló emberrel. A zsiráf pontosan tisztában van a saját érzéseivel és szükségleteivel, fölvállalja őket, és esze ágában sincs azokról lemondani (ellentétben a meghunyászkodó sakállal). Viszont miközben saját szükségletei kielégítésére törekszik, teljes figyelemmel igyekszik meghallani a másik érzéseit és a mögötte húzódó szükségleteket. Amikor pedig a tényleges cselekvésre kerül sor, a zsiráf számára csak olyan megoldás elfogadható, amelyben ugyanakkora figyelmet kapnak a partnere szükségletei, mint a sajátjai.


Az EMK négy eleme

Az erőszakmentes kommunikáció négy lépésből, négy tevékenységből áll össze. E lépések mindegyikére teljesen köznapi szavakkal utalunk, amelyek azonban az EMK-ban speciális tartalommal bírnak.



1. Megfigyelés

Ennek lényege, hogy elválasszuk egymástól a tényeket azok értelmezésétől és értékelésétől. A megfigyelés arra vonatkozik, hogy az adott szituációban mi az, ami objektíve történt: mi az, amiről egy elfogulatlan kívülálló is ugyanúgy számolna be. A megfigyelésben ezért nem fordul elő

a tények interpretálása (pl. „Nem figyelsz rám.”),
a másik minősítése (pl. „Béla ostoba ember.”),
általánosítás (pl. „Soha nem hívsz fel, mindig csak én kereslek.”).


Mindezen megfogalmazások kívül esnek a megfigyelés keretein. Helyettük tényszerűen például a következő mondatok mondhatóak:

„Az elmúlt öt percben csak kétszer néztél a szemembe.”
„Bélának fél órán keresztül magyaráztam a dolgot, és még utána sem értette.”
„Az elmúlt évben minden egyes telefononbeszélgetésünk során én voltam a hívó fél.”


Az előbbi példamondatok a vitapartnert rögtön védekező pozícióba kényszerítik, szemben az utóbbiakkal, amelyek nem tartalmaznak értékelést, tehát nincs mit vitatkozni velük. Ellenkezőleg megnyitja az utat a kommunikáció felé.


A fentiekből önként adódik a kérdés: vajon a pozitív minősítés (pl. „Béla okos ember”) zsiráful van-e? A válasz határozottan: nem. A pozitív, mi több: a semleges minősítés (pl. „Béla villamosvezető”) is ítéletet fogalmaz meg: az embert azonosítja a viselkedésével. Lehet, hogy Béla azzal keresi a pénzt, hogy reggeltől estig villamost vezet – azonban Béla egy csomó más dolgot is csinál; teljes ember, érzések és szükségletek komplex szövevényével. Ha ráragasztunk egy címkét, akkor szinte mindegy is, hogy a címke felirata „ostoba”, „okos” vagy éppen „villamosvezető”: pusztán a címkézés tényével erőszakot alkalmazunk.


A pozitív minősítés további hátulütője, hogy kimondatlanul is feltételt fogalmaz meg. Ha azt mondom: „te jó vagy”, akkor ez implikál egy olyan attitűdöt, amely szerint „addig és csak addig fogadlak el, ameddig te (az én értékrendem szerint) jó vagy”. Az EMK szerint nem azért fogadok el valakit, mert ő „valamilyen”, hanem önmagáért. (Amellett, hogy az illető egy konkrét cselekedetét vagy elfogadom, vagy sem.)


Ha a zsiráfnak épp nem az önkifejező, hanem a másikra figyelő üzemmódját gyakoroljuk, akkor a megfigyelés többnyire arra vonatkozik, hogy kommunikációs partnerünk konkrétan mit kifogásol a viselkedésünkben (mit figyelt meg). Ennek módja leginkább a találgatás. Pl.:

Ő: De szemét vagy velem!

Én: Amikor azt mondod, hogy szemét vagyok, arra gondolsz, hogy nem köszöntöttelek föl a születésnapodon?

Ő: Egy frászt, kit érdekel!

Én: Akkor arra, hogy tegnap nem hívtalak fel?

Ő: Pontosan!


Arról, hogy szemét vagyok-e vagy sem, hosszas (és parttalan) vitát folytathatnánk. Azon, hogy tegnap nem hívtam fel, nincs mit vitatkozni, mert tény. Az, hogy ez őt miért zavarja, már más kérdés. Ennek feltárására az EMK 2. és 3. lépése szolgál.


2. Érzés

A köznapi életben az érzés szót gyakran használjuk a gondolat vagy vélemény szinonimájaként (pl. „Az az érzésem, hogy ez a film unalmas”), de gyakran e mögé bújtatjuk a másik minősítését (pl. „Úgy érzem, tévedsz”). Az EMK-nak talán a legnehezebben megtanulható eleme az érzések és gondolatok szétválasztása, és a tényleges érzések felismerése, mind önmagunknál, mind a másiknál.


Alapvetően két eset lehetséges. Vagy kielégül valamely szükségletünk, és akkor „jól”, vagy nem elégül ki, akkor pedig „rosszul” érezzük magunkat. Ezen túlmenően azonban egy emberben rengeteg különböző érzés lehet. Rosenberg a könyveiben több oldalon keresztül sorolja azon szavak listáját, amelyek azon érzéseket írják le, amelyeket akkor érzünk, ha egy szükségletünk kielégült (pl. „nyugodt”, „boldog”, „vidám”, „kipihent”, „izgatott”, „reménykedő”, „büszke”, „felszabadult” stb.), ill. ha nem elégült ki („frusztrált”, „csalódott”, „ijedt”, „szomorú”, „csüggedt”, „kétségbeesett”, „deprimált”, „feszült” stb.)


Az érzések jellegzetessége, hogy nincs rajtuk mit vitatni. Olyan nincs, hogy valaki „hibásan érez”. Lehet, hogy az adott helyzetben én mást éreznék, de ez nem változtat azon a tényen, hogy az illető azt érzi, amit. Ebből az is következik, hogy nincs „helyes” vagy „helytelen” érzés: minden ember minden valós érzése egyformán tiszteletre méltó.


A zsiráf két dolgot tesz az érzésekkel. Egyrészt őszintén felvállalva elmondja a saját érzéseit (pl. „félek”), másrészt igyekszik meghallani – még az artikulálatlan sakálüvöltésből is – a másik érzéseit.

Ő: De szemét vagy velem, hogy nem hívtál fel!

Én: Amikor nem hívtalak fel, csalódott voltál?

Ő: Dehogy voltam csalódott!

Én: Aggódtál?

Ő: Igen, tövig rágtam a körmöm, hogy mi van veled.


Az elnyomó rendszerek nem arra szocializálják az embert, hogy felvállalja az érzéseit; ellenkezőleg: hogy elbújjon az „okos gondolatok” és „szilárd vélemények” fala mögé. A zsiráf – talán a hosszú nyakának köszönhetően – képes belátni e fal mögé.


3. Szükséglet

Szükséglet alatt az EMK-ban egyetemleges emberi igényeket értünk. Ha az ember például egy új – gyors, erős és csodaszép – kocsira vágyik, akkor a szükséglete nem magára az autóra vonatkozik: az csak egy megoldási mód, amellyel megpróbálja kielégíteni a szükségleteit. Ilyen szükséglet lehet például a biztonság iránti igény, a társadalmi megbecsültség igénye, a pihenés iránti igény (mivel a gyorsabb autóval előbb hazaér, így több ideje marad) stb.


A szükségletek, amint az érzések is, kivétel nélkül tiszteletre méltóak – és ugyanolyan nehéz fölvállalni őket. Ha a kollegáim hangoskodnak és röhögcsélnek körülöttem, sokkal könnyebb az ő „modortalanságukról” vagy „tapintatlanságukról” beszélni, mint arról, hogy nekem csöndre volna szükségem – vagy épp tiszteletre. Nem azért, mintha a csönd vagy akár a tisztelet iránti szükséglet rossz volna – csak éppen arra neveltek minket, hogy a világban az érvek és ellenérvek által megközelíthető, „objektív igazságok” és „egyetemes értékek” mentén iparkodjunk eligazodni.


Én: Amikor nem hívtalak fel, akkor aggódtál, mert arra lett volna szükséged, hogy tudd: nincs semmi bajom?

Ő: Erről van szó.


4. Kérés

Ha hangot adtam annak, hogy egy konkrét helyzetben mit érzek és milyen szükségletem van, megkérhetem a másikat, hogy tegyen meg valamit. Az EMK-ban megfogalmazott kérés pozitív, konkrét, teljesíthető és elutasítható.


Pozitív, mert az ember nem tud „valamit nem csinálni”, csak valamit csinálni. Nem zsiráfkérés az, hogy „Ne tölts annyi időt a munkahelyeden.” Rosenberg egyik példájában a feleség ezt kérte a férjtől, aki erre fel beiratkozott egy golfklubba.


Konkrét, mert az általánosság nem segíti a másikat annak megértésében, hogy mit is szeretnék tőle. A „segíts többet a házimunkában” helyett a zsiráf (mondjuk) azt kéri: „Szeretném, ha ezentúl vacsora után te mosogatnál el.”


Teljesíthető, mert a lehetetlen kérés a kommunikáció megfeneklését eredményezi. A teljesíthetőség nemcsak az objektív, fizikai adottságokra vonatkozik, hanem a partner érzéseire és szükségleteire is.


Elutasítható, azaz nem követelés. A másik félnek ki kell hallania a kérésünkből, hogy jogában áll azt nem teljesíteni, és ezzel nem von a fejére semmilyen retorziót (pl. szeretetmegvonást, érzelmi zsarolást stb.)


Empatikus üzemmódban a zsiráf megpróbál rájönni arra, hogy a másik konkrétan mit vár el tőle.


Én: Azt szeretnéd, ha a jövőben mindennap felhívnálak?

Ő: Mindennap nem kell, de hetente kétszer azért jó lenne.


Van olyan, hogy nehéz a megfelelő kérést megfogalmazni. A zsiráfnak nem az a célja, hogy egy lépésben begyűjtse magának mindazon javakat, amelyeket szeretne, hanem az, hogy a „szív szintjén összekapcsolódjon” a másikkal. Ez leggyakrabban oda-vissza táncolást jelent önmaga és a másik között, a megfigyelések, érzések és szükségletek birodalmában, és valószínű, hogy a probléma tényleges megoldásához csak több kérésen át vezet az út. A zsiráfnyelvben ezért gyakori, hogy a kérés nagyon szerény, és nem vonatkozik másra, csak a pillanatnyi visszajelzésre: – Aggódom, hogy sikerült-e pontosan kifejeznem magam; megtennéd, hogy visszamondod nekem, amit most tőlem hallottál?

Empátia önmagunkkal

Szokatlan gondolata az EMK-nak, hogy nemcsak a másikkal, hanem önmagunkkal is empatikusak lehetünk. A legtöbben nagyon korán megtanuljuk, hogy hibáztassuk és vádoljuk önmagunkat. „Hogy lehettem ilyen hülye?!” – kérdezi kétségbeesetten önmagától a sakál. A zsiráf azonban megfigyeli, hogy konkrétan mi is az a viselkedés, amit kifogásol magában, mit érzett, amikor azt tette, amit, és milyen szükségleteit elégítette ki ezzel. Aztán – negyedik lépésként – megfogalmazhatja azt az alternatív megoldást, amit legközelebb hasonló helyzetben (értsd: hasonló szükséglet esetén) tenne. De lehet, hogy nem talál alternatívát. Akárhogy is: azzal, hogy a történteket újrafogalmazta az érzések és szükségletek kontextusában, tehermentesítette magát az önvád (az önmagával szembeni erőszak) alól.

A düh kérdése

A düh vagy harag nagyon fontos az EMK-ban, de nem mint autonóm érzés, hanem mint tünet. Ha dühöt érzek önmagamban, az arra figyelmeztet, hogy a háttérben egy nagyon erős érzés van, amely egy (számomra borzasztóan fontos) szükséglet ki nem elégítettségéből fakad. A zsiráf tehát nem elnyomja a haragját, hanem megéli, mégpedig tökéletesen és hatékonyan: nem valakire dühös, hanem valamiért – és el is jut odáig a megfigyelés során, hogy miért dühös: hogy mely szükséglete ad hírt magáról ilyen szokatlan intenzitással. Szemben a sakálmódon történő dühöngéssel, a zsiráf dühe egyben a megoldás felé való orientáltságot is jelenti.




(Felhasznált irodalom: Marshall Rosenberg – A szavak ablakok vagy falak)





 
0.007 mp