Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ?
Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?
Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot!
Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben?
Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág.
Kacag. Szinte hallani lehet.
 
Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész.
A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész.
Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot.
Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.
 
Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd meg a folyót vagy a tengert! És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz.
 
És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.
 
Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez, az általad feltalált bombákhoz és drótsövényekhez, semmi köze ahhoz, hogy kapsz-e nyugdíjat vagy sem és hogy meg tudsz-e élni abból a fizetésből, amit a többi emberek adnak Neked az önként magadra vállalt munkáért. Isten bele sem néz a számlakönyveidbe, nem törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja, hogy létezik az egyik vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi rendszer, amit mesterségesen fölépítettél magadnak és amivel most nem vagy megelégedve. Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák gyökerével törődik csupán.
 
Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok. Nincs győzelme a gonosznak, mert nincs gonosz. Ezt a fogalmat az ember alkotta és emelte földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthasson magának, ha ostobaságokat cselekszik. A sas nem gonosz, amikor lecsap a galambra. Fiainak viszi, hogy élhessenek. Művészi rendező keze igazította így a szerepeket, hogy ne szaporodhassanak el a galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát.
 
Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül. Kiugrott a nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette oda a szögeket.
 
Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet. Talán nem is tud ezekről. Nem kíváncsi, hogy az Ő rendjén kívül, a sok milliárd vízcsepp közül az egyikben egy izgága kis moszatocska a maga önteltségéből mire végezte. Neki a hóvirágokra van gondja, meg a madarakra. A csillagokra és a fákra. Meg arra, hogy szüless és meghalj. És hogy a gyomrod - feltéve, ha mértéktelenségedben el nem rontottad - megeméssze az ételt, amit adsz neki. Nem felelős, ha szíved idő előtt megunja pumpálni a véredet, mert hanyagul és könnyelműen elrontottad felesleges izgalmakkal, amiket a magad bosszantására sikerrel kiagyaltál.
Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban. Nem várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad voltál az, aki fölényes emberi elmédre hivatkozva hátat fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni, hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni abban, hogy van.
 
Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól.
Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog.
Mélységesmély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.

Nincs vagyonod? Nincs házad, telked, értékes tárgyaid? Nincs pénzed?
A rigónak sincsen. Mégis ő a legvidámabb teremtés.
Igaz, neki nem kell cipő és nem kell ruha. Ételért sem fizet, csak füttyel.
Lakásért sem fizet. Fiait ingyen tanítja az erdő. A rigónak könnyű, mondod, és igazad van. A rigónak valóban könnyű. Ő ma is úgy él, ahogy Isten annak idején elindította az első rigót.
Mi nem úgy élünk. Az első ember nem tudta még, mi a vagyon.
És hiszem, hogy boldog volt mégis.
Pedig az első ember nehezen élt.
Gondold csak el. Bunkóval védekezett a vadállatok ellen. Bőrüket maga húzta le, maga készített ruhát és lábbelit belőlük. Barlangban lakott és mohán aludt. Nem volt villanyvilágítása. Semmije sem volt. Mégis, azt hiszem, szerette az életet.
Örvendett a szélnek és a napnak. A levegőnek. Annak, hogy egészséges, és ha fáradt volt, annak, hogy lefekhet a mohára pihenni. Örvendett az izmainak és mosolygott, ha pillangó szállt előtte. Ha gyümölcsökkel megrakodva tért haza összkomfort nélküli barlangjába, ha bunkója egy vadat leütött: gazdagnak érezte magát. És mert gazdagnak érezte magát, gazdag is volt.
Erről eszembe jut, hogy ismertem embereket, akik palotában laktak, naponta új ruhát vehettek magukra, azt ettek, ami eszükbe jutott, halomban állt körülöttük a vagyon, gyáraik voltak és bankbetétjeik és mégis folyamatosan töprengtek, törték a fejüket, beleőszültek a gondba, mert mindenáron azt akarták, hogy még többjük legyen. Voltak ugyanis emberek, akiknek még több gyáruk volt és még több bankbetétjük. Szegényeknek érezték magukat azok mellett, és mivel szegényeknek érezték magukat, szegények is voltak.
Pedig mondom, palotában laktak. Sokkal több szobában, mint amennyit egyáltalán használni tudtak volna. Villanyvilágításuk volt és fürdőszobájuk, nem is egy. Nem zárták le soha a villanyukat és a fürdőszobában bármikor folyt a melegvíz, csak meg kellett nyitni egy csapot. Télen központi fűtés őrizte az egyforma meleget és nem volt soha szénhiány. Rádiójuk volt és gramofonjuk, rengeteg sok lemezzel. Ebédlőben ettek, finom porcelánon, ezüst evőeszközzel. Cselédek szolgálták ki őket. Nem kellett se fát vágjanak, se vizet hordjanak, se edényt mosogassanak, se főzzenek, se seperjenek, se cipőt takarítsanak: mindezt megcsinálták helyettük mások. Olyan ruhába öltöztek, amilyenbe jólesett. Az utcákon, ahol jártak, tele voltak a boltok kirakatai mindenféle szép holmival és minden eladó volt. Minden boltba bemehettek és mindent megvásárolhattak, ami csak szemüknek megtetszett. Amikor eszükbe jutott, elmehettek a színházakba és a hangversenyekre. Kényelmes autók röpítették őket és utazhattak és nem kellett soha, sehol sorba álljanak.
Mégis szegények voltak. Nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek. Nem értek rá egyszerűen, mert éjjel-nappal gondok között futkostak, hogy miképpen szerezhetnének még több pénzt. Mert ami volt, azt kevésnek érezték. És amit az ember kevésnek érez, az valóban kevés is.
Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény.
Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni!
Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik.
Sajnos, embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.
Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni.
Annak, hogy élsz.
S mert élsz: gazdag lehetsz.

Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében.
Csak mégy, és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden.
És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.
Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül mellé lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.
Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából, és jóságosan alámosolyog.
Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.

Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát. Lévén újdonatúj lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra. Én vagyok a fény – mondogatta -, én vagyok a fény. Ám mindaz, amit erről tudott és mondott, nem helyettesíthette a megtapasztalását. Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény...

Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyogott. Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyertyaláng a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasztalhatta meg önmagát annak, Aki és Ami Valójában. Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon:

- Tudod –e, kicsike, mit kell tenned, hogy kielégíthesd a te hatalmas vágyódásodat?
- Mit, Istenem, mondd, mit? Bármit megteszek! - kiáltotta a kicsi lélek.
- El kell választanod magad tőlünk, többiektől - válaszoltam. - folyamodj a sötétséghez
- Mi az a sötétség, ó Szentséges Egy? - kérdezte a kicsi lélek.
- Az, ami te nem vagy - válaszoltam, és a lélek megértette.

Követte a tanácsomat. Eltávozott a Mindenségből, és egy másik tartományba költözött. Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette.

Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott: "Atyám, atyám, miért hagytál el engem?" Miként te, amikor a legsötétebbnek tartott időket éled. Én azonban soha nem hagytalak el téged; mindig melletted vagyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy; és mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak.

Ezért mondom, hogy legyél a fény a sötétségben, és ne átkozd a sötétséget. És ne feledd, hogy ki vagy, olyankor sem, amikor mindenfelől körülfog mindaz, ami nem vagy. Csak adj hálát a teremtésért, akkor is, ha éppen a megváltoztatására törekszel. És tudd, hogy amit a legnagyobb megpróbáltatásod idején teszel, az lehet a legnagyobb diadalod. Mert az általad teremtett tapasztalat annak a kinyilvánítása, Aki vagy – és Aki lenni akarsz.
 
Azért mesélem el azt a kis történetet – a lobogó kis lélekről szóló tanmesét -, hogy jobban megérthesd, miért éppen olyan a világ amilyen; és hogyan változhat meg mindez egyetlen pillanat leforgása alatt, ha mindenki emlékszik legmagasztosabb valósága isteni igazságára. Nos, egyesek tehát azt mondják, hogy az élet iskola, és hogy mindaz, amit megfigyelsz és megtapasztalsz, a tanulásodat szolgálja. Erről korábban már véleményt mondtam, és most megismétlem:
 
Nem azért jöttél erre az világra, hogy tanulj – csak ki kell nyilatkoztatnod, amit már tudsz. Ezzel a kinyilatkoztatással fogod kiteljesíteni magadat, és a tapasztalatodon át teremted újjá magad. Ezzel igazolod az életet, és adsz célt neki. Így teszed szentséggé.

Neal Donald Walsch : Beszégetések Istennel