8 tévhit a gyászról
1. Nem igaz, hogy a gyász legjobb módja, ha elfoglaljuk magunkat.
Ha a munkát menekülésre használjuk, a későbbiekben észre fogjuk venni, hogy az eltelt időben a gyászfeldolgozó folyamat magától semmit sem haladt előre. Ott kell folytatnunk, ahol abbahagytuk. Ezt a munkát nem spórolhatjuk meg magunknak, bármily fájdalmas is.
2. Nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít.
Az idő nem gyógyítja be sebet, csak idővel tompább lesz a fájdalom. Ugyanakkor marad egy olyan be nem gyógyult seb, ami bármikor felszakadhat. A sebet csak mi tudjuk begyógyítani, tudatos gyászmunkával, a múlt átértékelésével, őszinte önkifejezéssel. A szeretettel teli elengedéshez a fájdalom megélésén keresztül visz az út.
3. Nem igaz, hogy mindenkinek jobb, ha érzéseimet megtartom magamnak.
A hozzátartozók és a barátok sokszor nem tudják, hogyan viselkedjenek, mit mondjanak a gyászolónak, ezért tudattalanul is sürgetik a továbblépést. Ezt a gyászolók is érzik, és sokszor nem merik őszintén kifejezni fájdalmukat, dühüket, félelmeiket, pedig az érzelmek őszinte megosztása fontos, sőt elengedhetetlen lépése a gyászmunkának.
4. Nem igaz, hogy az elhunytról beszélni nem egészséges és fölösleges.
Minden gyászolónak szüksége van arra, hogy rendezze a gondolatait és az érzéseit az elhunyttal kapcsolatban, ebben pedig nagy segítséget jelent, ha ezeket meg is tudja beszélni valakivel. Ezen kívül rengeteg kimondatlan, befejezetlen szál fűzheti az elhunythoz. Nagyon fontos ezen tartalmak kimondása vagy leírása, hogy nyugodtan lezárhassuk a kapcsolatot.
5. Nem igaz, hogy az én egészségem nem számít.
Sokszor képesek vagyunk annyira elmerülni a fájdalomban, hogy úgy érezzük, a mi életünk már nem is számít. Beszűkült tudatunkkal nem vagyunk képesek érzékelni azt a sok jó dolgot, ami körülvesz minket, és amiért, akiért érdemes élnünk. Vigyázzunk magunkra, mert sok embernek igenis számítunk!
6. Nem igaz, hogy a düh a helyzethez nem illő érzés vagy, hogy azt jelenti, rossz vagyok.
Sok helyzetben a düh nem alaptalan, hanem nagyon is helyén való érzés. Irányulhat másokra, önmagunkra, elhunytra vagy akár Istenre. Megkérdezhetjük magunktól, miért is érzünk így? A megértés sok esetben segít. Fontos az is, hogy dühünket a megfelelő mederbe tereljük, és oly módon fejezzük ki, hogy azzal ne ártsunk se magunknak, se másoknak.
7. Nem igaz, hogy nem nevethet és nem örülhet, ha gyászol, mert ez tiszteletlenség lenne.
A nevetésnek fontos terápiás hatása is lehet. Segíthet a feszültség oldásában és erőtartalékokat szabadít fel. Szerettünk halála megtaníthat arra is, hogy tudnunk kell önmagunkért is tenni és élni, amíg még megtehetjük.
8. Nem igaz, hogy úgy jutunk hamar túl a gyászon, ha elengedjük a kapcsolatot és továbblépünk.
A kapcsolatot akkor tudjuk lezárni, ha bennünk minden a helyére került. Csak ha már mindent megértettünk és minden félbe maradt ügyet lezártunk, s ennek nyomán kialakult bennünk a következő lépés iránya, akkor történhet meg az igazi elengedés.
Ha a munkát menekülésre használjuk, a későbbiekben észre fogjuk venni, hogy az eltelt időben a gyászfeldolgozó folyamat magától semmit sem haladt előre. Ott kell folytatnunk, ahol abbahagytuk. Ezt a munkát nem spórolhatjuk meg magunknak, bármily fájdalmas is.
2. Nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít.
Az idő nem gyógyítja be sebet, csak idővel tompább lesz a fájdalom. Ugyanakkor marad egy olyan be nem gyógyult seb, ami bármikor felszakadhat. A sebet csak mi tudjuk begyógyítani, tudatos gyászmunkával, a múlt átértékelésével, őszinte önkifejezéssel. A szeretettel teli elengedéshez a fájdalom megélésén keresztül visz az út.
3. Nem igaz, hogy mindenkinek jobb, ha érzéseimet megtartom magamnak.
A hozzátartozók és a barátok sokszor nem tudják, hogyan viselkedjenek, mit mondjanak a gyászolónak, ezért tudattalanul is sürgetik a továbblépést. Ezt a gyászolók is érzik, és sokszor nem merik őszintén kifejezni fájdalmukat, dühüket, félelmeiket, pedig az érzelmek őszinte megosztása fontos, sőt elengedhetetlen lépése a gyászmunkának.
4. Nem igaz, hogy az elhunytról beszélni nem egészséges és fölösleges.
Minden gyászolónak szüksége van arra, hogy rendezze a gondolatait és az érzéseit az elhunyttal kapcsolatban, ebben pedig nagy segítséget jelent, ha ezeket meg is tudja beszélni valakivel. Ezen kívül rengeteg kimondatlan, befejezetlen szál fűzheti az elhunythoz. Nagyon fontos ezen tartalmak kimondása vagy leírása, hogy nyugodtan lezárhassuk a kapcsolatot.
5. Nem igaz, hogy az én egészségem nem számít.
Sokszor képesek vagyunk annyira elmerülni a fájdalomban, hogy úgy érezzük, a mi életünk már nem is számít. Beszűkült tudatunkkal nem vagyunk képesek érzékelni azt a sok jó dolgot, ami körülvesz minket, és amiért, akiért érdemes élnünk. Vigyázzunk magunkra, mert sok embernek igenis számítunk!
6. Nem igaz, hogy a düh a helyzethez nem illő érzés vagy, hogy azt jelenti, rossz vagyok.
Sok helyzetben a düh nem alaptalan, hanem nagyon is helyén való érzés. Irányulhat másokra, önmagunkra, elhunytra vagy akár Istenre. Megkérdezhetjük magunktól, miért is érzünk így? A megértés sok esetben segít. Fontos az is, hogy dühünket a megfelelő mederbe tereljük, és oly módon fejezzük ki, hogy azzal ne ártsunk se magunknak, se másoknak.
7. Nem igaz, hogy nem nevethet és nem örülhet, ha gyászol, mert ez tiszteletlenség lenne.
A nevetésnek fontos terápiás hatása is lehet. Segíthet a feszültség oldásában és erőtartalékokat szabadít fel. Szerettünk halála megtaníthat arra is, hogy tudnunk kell önmagunkért is tenni és élni, amíg még megtehetjük.
8. Nem igaz, hogy úgy jutunk hamar túl a gyászon, ha elengedjük a kapcsolatot és továbblépünk.
A kapcsolatot akkor tudjuk lezárni, ha bennünk minden a helyére került. Csak ha már mindent megértettünk és minden félbe maradt ügyet lezártunk, s ennek nyomán kialakult bennünk a következő lépés iránya, akkor történhet meg az igazi elengedés.
