Születésünk után egy ideig nem érzékeljük magunkat szüleinktől különlévőnek. Ahhoz, hogy egyedi identitást nyerjünk, elengedhetetlen, hogy önmagunkat fokozatosan különálló lényekként érzékeljük. Ez a különválás történhet pszichológiailag érett szakaszban, idő előtt vagy túl későn, szeretettel vagy bírálattal, biztonságban vagy félelmemben. Nem mindegy hogyan történik az elszakadás, mert az elszakadás módja erősen meghatározza, hogy mit gondolunk magunkról mikor tudatára ébredünk önmagunknak.

Sok gyermek azelőtt tapasztalja meg a szülőtől való elszakadást, hogy lelkileg megérett volna rá. Évmilliókon keresztül a kisgyermekek életük első néhány évét szinte megszakítás nélküli testi kontaktusban töltötték szüleikkel egészen modern korunkig. Társadalmunkban az idő előtti elszakadás és az ebből következő elégtelen kötődés egyre gyakrabban válik alapvető lelki sérülések forrásává. Ezek a korai sérülések az Isten-tudattól való elidegenedésünkhöz is hozzájárulnak.

A korai elszakadásra adott válasz 3 formában jelentkezhet. Ezek a tiltakozás, a kétségbeesés és a visszahúzódás. A tiltakozás dühös sírásban, szeszélyes, dacos magatartásban nyilvánul meg, a gyermek nem fogad el semmilyen más, az anyát helyettesítő személyt. A kétségbeesést nyöszörgés, csendes sírdogálás, bánatos arckifejezés, vagyis depresszió jellemzi. A visszahúzódás néhány nappal később jelentkezik, amikor a gyermek elkezd látszólag érzelemmentes, nemtörődöm magatartásformát felvenni. Ez a szeretetérzés elzárását jelenti, így akarja büntetni az őt elhagyó szülőt, ugyanakkor lehet védekezés is „az újra szeretni és újra veszíteni” kínja ellen, amely órákig, napokig, de akár egy életen át is tarthat.