A magány, mint minden más negatív érzés oka a félelem, ami olyan viselkedésre ösztönöz minket, ami megakadályozza, hogy egységben éljünk önmagunkkal és a világgal.

Amikor nem merjük vállalni saját érzéseinket és gondolatainkat, szerepet játszunk. Miért van erre szükség? Miért hazudunk? Azért, mert félünk, hogy nem tudunk megfelelni mások elvárásainak, ezért inkább bezárkózunk. Falat emelünk magunk köré, amin csak az jöhet be, ami elgondolásainknak, elvárásainknak megfelel. Csakhogy ez a fal, mely eredendően a védelmet szolgálja, egyben el is zár minket a külvilágtól, mi pedig nem is tudjuk miért, de szenvedünk. Nem vesszük észre, hogy saját viselkedésünk miatt szenvedünk, ez tesz minket magányossá.

Ha valaki másképp gondolkodik, mint mi, nem ért velünk egyet, rögtön szembeszállunk vele. Képtelenek vagyunk megérteni a másik fél üzenetét, mert csak a saját igazunk bizonyításával, védelmével vagyunk elfoglalva. Ez a viselkedés az, ami elválaszt minket másoktól és magányra kárhoztat minket. Minden áron azt akarjuk, hogy nekünk legyen igazunk, rá akarjuk kényszeríteni a másik félre (vélt) igazunkat, s ha nem sikerül felháborodunk és megharagszunk. Fenyegetettnek és lenézettnek érezzük magunkat, azt gondoljuk, hogy az egész világ ellenünk van, pedig mi fordultunk a világ ellen.

Ezen negatív érzelmek és viselkedésminták beazonosításával újra megláthatjuk a valóságot, dönthetünk másképp, és akkor megtörténhet a „csoda”.