Egy víz hordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a víz hordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen tette a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a víz hordozót a pataknál.. - Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A víz hordozó így válaszolt a cserépnek: - Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Szeretnéd tudni, mi ebből a tanulság?

Mindannyinknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyinkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban. Addig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg önzetlenül szeretni, és amíg nem találod meg a helyedet a világban.