"A megváltás üzenete csendben oson be evilági kábult életünk dologházi sivárságába. Vajon nyitva áll-e szívünk kapuja? Vajon oldódik-e görcsünk a feltámadás reményében, vajon megtisztul-e szívünk haragtól, gyűlölettől, szenvedéstől? Úgy tartja a szólás: a remény hal meg utoljára. Csakhogy a remény nem hal meg, miként a lélek sem hal meg. A feltámadásban nem egy halott lélek „támad fel”: hanem éppenséggel ráeszmél arra, hogy nem is hal meg, nem is halhat meg. A „feltámadás” mint ressurrectio az énre vonatkoztatva a resurgo jelentésében rejlik: ’feltámadok’, ami azt is jelenti: újra fölemelkedem, újra keletkezem, sőt: újraszületek. Vagyis visszaemelkedem oda, ahonnan származtam, és ahonnan tekintve életem egy rövid kaland, egy korántsem jelentéktelen intermezzo. Amikor újraszületek, egyszersmind újjá születek, mégpedig egy olyan létállapotba születek vissza, mely mindig is a sajátom, legbenső lényegem, célom és reményem volt. E földi lét a mindenkori balsors nyűgeivel és kínjaival nem az egyetlen lehetséges létforma: a ressurectio reménye a halál fölé való emelkedés reménye. A Húsvét nem egyszerűen szokás, mely a locsolkodást jövedelmező tevékenységgé változtatja a serdülő ifjak számára; a Húsvét emlékeztet arra, hogy a lélek útban van – még akkor is, ha most még bolyong – egy világos cél felé, maga a világosság mint cél felé. A Húsvét emlékeztető a halál emelkedettségére. A Húsvét a lélek mementója. De mit mondhatnánk annak, aki nem érti a hit szavát, aki, Fausthoz hasonlóan, a húsvéti harangszó hallatán csak azt tudja mondani: „A Jó Hírt hallom én, de nincs hozzá hitem!” Nos, talán azt, hogy a feltámadás reménye nem pusztán prédikáció, nem szóbeszéd, nem fenyegetés, hanem a lélek elidegeníthetetlen sajátja. És hogy amikor a lelke halkan reményért kiált, ne fojtsa el a szavát." (V. Szabó László)

Áldott húsvétot kívánok mindenkinek!