Négy kérdés elméleti alapok 3.
Rengeteg szenvedés okozója, hogy életünkben olyasmit akarunk, ami nincs vagy nem akarjuk azt, ami van. Azt gondoljuk, a dolgoknak máshogy kellene lenniük, mint ahogy vannak. Amíg elhisszük ezt a gondolatot, addig tagadjuk a valóságot. Ami van, az van. Amikor szembeszállok a valósággal, mindig vesztes maradok. Azt akarni, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen az adott pillanatban, reménytelen.
Ha elkezded figyelni a gondolataidat, észreveszed, hogy naponta rengetegszer jelennek meg ilyesmik a fejedben: „Unom ezt az esőt, ki kéne már sütnie a napnak végre.” „A gyerekemnek hálásnak kellene lennie azért, amit érte teszek.” „Karcsúbbnak és csinosabbnak kéne lennem.” „Az embereknek türelmesebbnek és megértőbbnek kellene lenniük egymással.” Ez pontosan az a gondolkodási mód, amikor azt akarjuk, hogy a valóság más legyen, mint amilyen, ami mindig stresszel és fájdalommal jár.
Sokan félnek attól, hogy ha elfogadják azt, ami van, akkor passzívvá és gyengévé válnak. Az elfogadás azonban mindig csak a pillanatnyi valóság elfogadására vonatkozik, nem azt jelenti, hogy a helyzet most már mindig így fog maradni. De onnan el kell elindulnunk, ahol vagyunk, nem onnan ahová szeretnénk eljutni. Ami történt, megtörtént. Meg kellett, hogy történjen, mert megtörtént, és ezt semmilyen ellenkezés, szenvedés, gondolkodás sem tudja meg nem történtté tenni. Ez nem azt jelenti, hogy helyeseld vagy ünnepeld. Ez csak azt jelenti, hogy képes vagy a dolgokat belső harcod zavarodott gondolkodása nélkül látni.
Senki sem szeretné, hogy rossz és fájdalmas dolgok történjenek vele, de ha egyszer már megtörténnek ezek a dolgok, érdemes azon gondolkodnunk, hogy mi az, ami segít és támogat minket jelenlegi helyzetünkben. Sokszor bizonyos körülményeken nem tudok változtatni, de a hozzáállásomat mindig én választom meg és ez óriási különbséget jelenthet: 1.) „Bárcsak ne veszítettem volna el a munkámat, sosem fogok újat találni.” 2.) „Elveszítettem a munkámat. Rendben. Mit tehetek most?” Ha megállítjuk a valósággal való küzdelmünket, egyszerűen, könnyedén és félelem nélkül tudunk cselekedni.
Ha elkezded figyelni a gondolataidat, észreveszed, hogy naponta rengetegszer jelennek meg ilyesmik a fejedben: „Unom ezt az esőt, ki kéne már sütnie a napnak végre.” „A gyerekemnek hálásnak kellene lennie azért, amit érte teszek.” „Karcsúbbnak és csinosabbnak kéne lennem.” „Az embereknek türelmesebbnek és megértőbbnek kellene lenniük egymással.” Ez pontosan az a gondolkodási mód, amikor azt akarjuk, hogy a valóság más legyen, mint amilyen, ami mindig stresszel és fájdalommal jár.
Sokan félnek attól, hogy ha elfogadják azt, ami van, akkor passzívvá és gyengévé válnak. Az elfogadás azonban mindig csak a pillanatnyi valóság elfogadására vonatkozik, nem azt jelenti, hogy a helyzet most már mindig így fog maradni. De onnan el kell elindulnunk, ahol vagyunk, nem onnan ahová szeretnénk eljutni. Ami történt, megtörtént. Meg kellett, hogy történjen, mert megtörtént, és ezt semmilyen ellenkezés, szenvedés, gondolkodás sem tudja meg nem történtté tenni. Ez nem azt jelenti, hogy helyeseld vagy ünnepeld. Ez csak azt jelenti, hogy képes vagy a dolgokat belső harcod zavarodott gondolkodása nélkül látni.
Senki sem szeretné, hogy rossz és fájdalmas dolgok történjenek vele, de ha egyszer már megtörténnek ezek a dolgok, érdemes azon gondolkodnunk, hogy mi az, ami segít és támogat minket jelenlegi helyzetünkben. Sokszor bizonyos körülményeken nem tudok változtatni, de a hozzáállásomat mindig én választom meg és ez óriási különbséget jelenthet: 1.) „Bárcsak ne veszítettem volna el a munkámat, sosem fogok újat találni.” 2.) „Elveszítettem a munkámat. Rendben. Mit tehetek most?” Ha megállítjuk a valósággal való küzdelmünket, egyszerűen, könnyedén és félelem nélkül tudunk cselekedni.
