Jézus ezen felhívását két ezer év után sem tudtuk megvalósítani. Ha valaki rosszat tesz nekünk vagy másnak, ha egyáltalán valaki istentelen módon cselekszik, nem tudjuk őt szeretni, igaz nem is akarjuk. Inkább gyűlölni tudjuk, ami az értelem normális elutasító reakciója. Azonban mit érünk el ha a gyűlöletet magunkba engedjük? Veszítünk. Elveszítünk valami jó érzést, nyugalmat és a rossz energia miatt romboljuk magunkat. Mit ártunk annak akit gyűlölünk? Semmit. Saját magunkon kívül senkit sem tudunk befolyásolni a gyűlöletünkkel. A gyűlölet-energia bennünk marad és csak a mi számlánkat terheli. Ha nem csak gyűlöljük, hanem vissza is adjuk a rosszat, akkor bennünket az úgynevezett lelkiismeret kínoz meg és megmutatja, hogy nem vagyunk jobbak, mint gyűlöletünk tárgya. Így az egész ügyben mindig mi vagyunk a vesztesek, bárha helytelenül azt hisszük, hogy gyűlöletünk egy igazi éles fegyver, a bosszú meg jó eszköz, amivel mást meg tudunk támadni, míg a szeretet egy olyan finom jó dolog, amit a másik természetesen nem érdemelt ki, amit csak annak adhatunk, aki jó és szájunk íze szerint cselekszik. Pedig pontosan fordítva van, ha valamit a rossz ellen akarunk tenni, akkor szeretnünk kell. A rossznak van a legnagyobb szüksége a szeretetre. Miért? Mert a szeretetnek van egy hatása, éspedig az, hogy akit szeretünk, annak a személynek előtérbe jönnek az isteni tulajdonságai, ezáltal veszít a rosszaságából. Ezt a legjobban hozzátartozóink, főleg gyermekeink esetében láthatjuk, amikor hibáik ellenére szeretjük őket. Ha tényleg ártani akarsz a rossznak, akkor szeretned kell. Mert ha szeretjük azt, aki istentelen módon cselekedett, akkor a szeretetünk szó szerint rombolja rosszaságát, azáltal, hogy isteni tulajdonságai lényének mélyéről előtérbe jönnek. Csak a szeretet energiáját használva tudunk békében élni.

Szerető szívünk békénk forrása. Ahhoz, hogy szerető szívünkkel élni tudjunk, szeretnünk kell az ő forrását, Istent. Az Istenszeretet nem ismeri a kölcsönösség vágyát, nem jár elvárással, hiszen mindent és mindenkit szeretünk általa és benne. Csalódás életünk így ködbe vesz. Istenszeretetünket nap mint nap gyakorolni kell, hogy meg legyen a képességünk negatív érzéseinket nem használni. Azon kell gondolkodnunk és azért kell imádkoznunk, hogy adasson meg nekünk a képesség csak a jó tulajdonságokat látni másokban, akkor is azok néha nagyon mélyen vannak. Adasson meg nekünk türelmet gyakorolni, amikor egónkat sértés éri, vagy azt véljük felfedezni. Adasson meg nekünk a képesség közömbösen reagálni a világ rossz dolgaira, amelyek nem a mi hatáskörünkben vannak. Adasson meg a képesség, hogy elménk csendjét megőrizhessük minden körülmények között. Meg kell tanulnunk a szívünkben maradni és azt érezni, hogy Istennek kétségtelenül szüksége van a szeretetünkre. Valóban szüksége van rá. Az Istenszeretet egy szükségszerűség a boldog földi élethez. Ugyanakkor érezni Isten Szeretetét irántunk egy szükségszerűség egy isteni földi élethez. Nekünk szükségünk van Istenre, hogy a legtökéletesebb, legmagasabb részünkben élhessünk, míg Neki szüksége van ránk, hogy itt a földön Isten Erői kinyilvánuljanak.

Isten Szeretete teremtett és Istenszeretetünk éltet bennünket, akár foglalkozunk vele, akár nem. Ezért bármilyen mértékben is legyen elvadulva kritizáló értelmünk, az esély mindig közvetlen az orrunk előtt van, csak le kell hajolni érte. Ezért, ha akarnánk képesek lennénk életünket Isten iránti szeretetünk és Isten irántunk való szeretete között lavírozni. Akkor nem tud életünk mellékvágányra menni. Lehetetlen.

(Gunagriha gondolatai)