Megfigyelted, hogy a családban második gyermekkel, egy kicsit másképp bánnak a szülők? Az idősebb gyereket úgy szocializálják, hogy te vagy a nagyobb az erősebb az okosabb, ezért vigyázz a kisebbre mivel ő erre még képtelen. Máris kiosztották a szerepeket. A család tudattalanjában a kicsi mindig a gyámoltalanabb marad. A kisgyermek kételkedés nélkül elhiszi ezt magáról, mivel a szülőre „Istenként” tekint. Elhangzik a néma kiáltás, segíts nekem hiszen én képtelen vagyok segíteni magamon.. Egész gyerekkorában azt érzi a lába nyomába sem ér, az ő nagy, erős és okos testvérének.
 

Láttál olyan családot, ahol a kisebb gyerek a szülei nyakán maradt, akár fizikálisan, akár energetikailag? Állandóan támogatni kell szegényt, mert képtelen segíteni magán. A láthatatlan energetikai kötelék automatikusan működik. Ez mindkét fél számára teher, de senki nem tudja, hogy miért van így és hogyan lehet ezt megszüntetni. Miért lesz valaki ilyen ember? Senki sem hibás! Leszületésünkkel a megoldandók listáján magunkkal hoztuk. A családba is fellelhető, vizsgáljuk meg a felmenőket.
 

A duális világra jellemzően mindkét minőség bennünk van. A helyzettől és a félelem nagyságától függ, hogy melyiket működtetjük. A szorongás leblokkol minden energetikai folyamatot és valóban képtelenekké válunk... Ilyenkor kifogásokat gyártunk és (vagy) bekapcsolunk egy tudattalan menekülési stratégiát (megbetegszünk). Az életben, van, amit meg lehet úszni, és van, amit nem. Azt tapasztaltam, hogy ez a típus nincs jóba az ÉLETTEL, csak TÚLÉLNI akar. Ő az, akinek mindig félig üres a pohara! Ez nem jó, vagy rossz ez VAN, ezt „kell” szeretni. Szó szerint!!
 

Te is ebbe a csapatba játszol? A jó hír , hogy nem kell tovább így élned! A félelmet, aggodalmat meg lehet szüntetni a figyelmed és az elfogadásod által. Tudatosítsd mikor, miben akadályozott meg ez tudattalan hitrendszer? Hányszor gondoltad ezt: félek ez nekem nem sikerül, KÉPTELEN vagyok rá? Most állj bele és éld át a szorongást, a félelmet. Ez a tudatos megélés, a világ legegyszerűbb energetikai blokkoldása, néhány perc alatt megszűnik, annyi amennyi most átalakítható. Hányszor kell megtenni, hogy a félelem végleg megszűnjön? Ahányszor csak felbukkan. Sokszor!! Legyél éber, mindig csípd nyakon. Hidd el KÉPES vagy rá!

Forrás: angyalokhaza.hupont.hu

Kedves szomszédom panaszkodott, hogy a fia évek óta nem talál munkát. Ismerem a fiút és azt javasoltam a mamának (nem foglalkozik spirituális dolgokkal), hogy mától kezdve mind a ketten bizakodóan, szeretettel gondoljunk a fiára, aki képes magának munkát találni. Ez egy vasárnapi nap volt. Csütörtökön, négy napra rá, a mama becsöngetett és kissé csodálkozva közli, hogy a gyerek kedden két állásajánlatot kapott és ma már munkába is állt. Két nap, kb. két évvel szemben.

Hogyan lehetséges ez? Gyerekkorában a szülei úgy gondoltak rá, hogy ez a gyerek nem annyira ügyes nem is olyan talpraesett, mint a másik két gyerkőc. Ezt a rezgést ő árasztotta magából, így a szülők és a környezete is ezt érzékelte. Kicsi kora óta tudattalanul, ezzel az önbizalom hiányos rezgéssel, jár kel a világban. Amint bent úgy kint. Hát persze, hogy csak ő nem kap munkát. Minden elutasítással tovább erősíti a régi téveszméjét. A mókuskerék beindul lefelé, egyre mélyebben éli át, a képtelen vagyok (bármire) munkát találni rezgését. A szülei is minden alkalommal, amikor ránéznek, némán vagy hangosan, de közlik vele, hogy valami baj van vele. Váltakozva sajnálják vagy dühösek rá, de semmiképpen sem pozitív érzéssel fordulnak felé. A család, a testvérek, a barátok, a gondolataikkal, a sajnálkozással, az aggodalommal stb. TUDATTALANUL fenntartják a felszínen lévő önértékelési zavarát.
 

Mi történt, amikor megváltoztattuk, mi ketten a vele kapcsolatos gondolatainkat és érzéseinket? Akire pozitívan gondolunk, és szeretet küldünk felé, "veszi az adást”. Az új energia megemeli a rezgését. A magasabb frekvencia hatására megnyílnak az energiacsatornái. A fény teret ad a másik pólusú minőség kiáradásának. Hogy milyen változást okoz benne, az már az Univerzum és az ő kettőjük dolga.
 

A környezetünkben megfigyelhetjük önmagunkat. Milyen "szerepet" játszottunk eddig? A régi bevésődéseket a MOST-ban átírhatjuk! Senki sem hibás, nincs vita, nincs vádaskodás. Magunkon, belül változtatunk és a világunk csendben átalakul!! Ez az új világ sokkal jobban tetszik nekem! Imádok így ÉLNI!

Forrás: angyalokhaza.hupont.hu

Miért olyan nehéz visszautasítani egy baráti találkozót, miközben valójában az otthon nyugalmában eltöltött estére vágynánk? Hogy lehet, hogy gyakran igennel válaszolunk olyan kérésekre is, ami ellen testünk-lelkünk tiltakozik? Mi is kerültünk már kínos helyzetbe, amikor nem tudtunk nemet mondani? Mi lehet ennek a hátterében?

Nemet mondani sokunknak komoly gondot okoz. Gyakran erős bűntudatot érzünk, ha csak eljátsszunk a gondolattal, hogy esetleg egy “Tudnál segíteni nekem…” kezdetű mondatra kivételesen nemmel felelnénk. Félünk, hogy kirúgnak, ha nem alkalmazkodunk folyton a főnök furábbnál furább kéréseihez. Félünk, hogy elhagynak, ha kifejezzük saját igényeinket a párunknak. Félünk, hogy megbántjuk a másikat, ha visszautasítunk valamit és a sort bőven lehetne még folytatni. Ilyen esetekben elsősorban az foglalkoztat bennünket, hogy a másik mit fog gondolni rólunk, ha nem teljesítjük a kérését.

“ Nem mondhatok nemet, mert akkor elfordulnak tőlem”

“ Ha nem segítek, azt fogják gondolni, hogy önző vagyok”

“ Az én dolgaim várhatnak, szívesen megcsinálom”

Ha ez az állapot tartósan fennáll az komoly problémákhoz vezethet. Amennyiben folyton más igényeihez igazodunk, a saját életünk minőségét rontjuk. Lemondani saját örömeinkről, olyan programokról, amiket szeretünk, csupán azért, hogy elkerüljük a konfliktust, önbizalom romboló folyamat. Hosszú távon elégedetlenek leszünk magunkkal és még az is lehet, hogy a másikat fogjuk hibáztatni, amiért ennyiszer kínos helyzetbe hoz minket. Vágyaink kielégítetlenek lesznek, szépen lassan tartós boldogtalanságba csöppenünk.

Történik ez annak ellenére, hogy gyakran tisztán látjuk: a szomszéd néni mondandóját órákig, de akár csak percekig hallgatni is fárasztó, leterhelő és unalmas, mégis sokszor benne maradunk a helyzetben. Kényelmetlen helyzetbe hozzuk saját magunkat, folyton azt éljük meg, hogy mi alkalmazkodunk másokhoz. Hogy lehet, hogy mégsem lépünk ki a legtöbb helyzetből azonnal? Úgy, hogy érzéseink és reakcióink, nem az aktuális helyzetnek szólnak és nem is abból fakadnak.

A nemet mondás képességét kora gyerekkorunkban sajátítjuk el

A NEM kimondása együtt jár azzal is, hogy meghúzom a saját határaimat, tisztelem magam annyira, hogy figyelek a saját szükségleteimre is. Ezt akkor tudom rugalmasan kezelni, ha már kiskoromban is azt tapasztaltam meg, szabad nemet mondanom, ha a szüleim elérhetőek voltak a számomra és kíváncsiak voltak rám, érzéseimet és gondolataimat szabadon kifejezhettem, mondhattam bátran ellent. Így azt éltem meg, hogy a NEM kimondása természetes dolog, utána is szerethető és értékes ember maradok. A környezet figyelt rám, voltak helyzetek, hogy mások igazodtak hozzám és fordítva. Így felnőtt életemben is képes vagyok figyelni arra, mennyit bírok el, mi a jó a számomra és ezt le is tudom kommunikálni. Fel tudom vállalni a konfliktusokat, bízom abban, hogy megoldódnak a helyzetek és a kapcsolataim fejlődnek ezáltal. Persze érdemes rugalmasan kezelni a helyzeteket: természetesen adódnak szituációk, amikor célszerű és érdemes is határt szabnunk gyermekünk akaratának.

Sajnos nem mindenki éli át a feltétel nélküli szeretetet, nem mindenki nő fel odafigyelésben. Ha egy gyerek a környezetétől folyamatosan azt kapja, hogy neki nincs joga kifejezni érzéseit vagy gondolatait, az lesz számára a természetes, hogy folyton ő igazodik anyához és apához, azt tapasztalja meg, hogy ő és a saját igényei nem igazán lényegesek, mindig van nála fontosabb. Nem saját magáért szeretik, hanem mert valamilyen lesz, amilyennek anya/apa szeretné.

“ Ne beszélj vissza! Idősebbel nem feleselünk! “

“ Amíg én tartalak el, az van amit én mondok”

“ Nem érdekel, hogy nem szereted a matek fakultációt, neked oda kell járnod! “

“ Ha jó kislány leszel, akkor kapsz egy puszit”

Egy kisgyerek, azért, hogy szeretetet kapjon megtanulja, hogy az ő érzései és akarata nem számítanak, behódol szüleinek. Ebben az elutasító környezetben cseperedő gyerek úgy éli meg, hogy a saját akarat az egy rossz dolog, így saját igényei is háttérbe szoríthatóak.

Nem csoda, hogy felnőttként szorongást és feszültséget jelent majd számára minden helyzet, amiben szívességet vagy kérést fogalmaznak meg felé.

Nem tudok nemet mondani, de mit tehetek?

Figyeljük magunkat, milyen gyakran mondunk nemet. Ha felismertük, hogy érintettek lehetünk a témában, akkor jó úton járunk, hiszen a felismerés az első lépés a változáshoz. Ha így van, a következő technikákat hívhatjuk segítségül:

Kérhetünk időt, mielőtt választ adunk egy felkérésre, nem kötelező azonnal döntést hoznunk. “ Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam.”
Gondoljuk végig, ha nekünk egy barátunk/kollégánk nemet mond, mi is önzőnek és kevésbé szerethetőnek tartjuk? Meglehet, hogy ők sem gondolnak egyből a legrosszabbra, ha időnként nem teljesítjük maradéktalanul kéréseiket.
Magunkra is elég időt szánunk?
Magyarázzuk el, hogy mi miatt mondunk nemet!
Mondjuk el, hogy nem ŐT teljes egészében utasítjuk el, csupán az aktuális kérést most egyéb elfoglaltságunk miatt nem tudjuk teljesíteni.
Lehet, hogy gyerekként megtanultuk, hogyan ne mondjunk nemet, ez azonban közel sem azt jelenti, hogy felnőttként bele kéne törődnünk. Saját életünket képesek vagyunk alakítani, döntéseink hatással vannak életünkre.Tudnunk kell, hogy a felismeréstől vezető út a változásig hosszú és kemény lesz, de meg tudjuk csinálni! Érdemes figyelni magunkra, viselkedésünkre, reakcióinkra, mikor hogyan jelez testünk-lelkünk ha valami nem jó számunkra és ha úgy érezzük szükségünk van szakemberre, bátran keressük fel.

Szerző: Kurán Zsuzsa pszichológus

Amikor valamivel túl régóta foglalkozunk és időközben elfogyott a belső motivációnk. Már semmi sem úgy működik, mint régen, amikor szerettük, amit csinálunk. Egész egyszerűen azért, mert már nem töltődünk fel belőle energiával, nincs meg az a belső hajtóerő, amely ez idáig mozgatott bennünket. Nincsenek sikerélményeink, vagy ha vannak is, azoknak már nem vagyunk képesek örülni. A külső (életvitelünkben) és a belső (lelki állapotunkban) egyensúlyunk felbomlik.

Az életünkben nekünk meg kell teremtenünk az egyensúlyt. Ez általában három-négy területet ölel fel, amelyek közötti összhang fontos. Ide tartozik: önmagunk, a családunk, a barátaink, a munkánk, a hobbink. Fontos, hogy mindenre és mindenkire megfelelő figyelmet fordítsunk. Semelyikkel se kivételezzünk, és semelyiket se szorítsuk háttérbe. Amennyiben mégis ezt tesszük, úgy könnyen energiaveszteség, kiégés, végső soron depressziós állapot lehet a végeredmény. Ekkor jelenik meg „a minden mindegy” állapot. A motiváció nem csak például a túlzásba vitt munkával kapcsolatban tűnik el, hanem a többi tényezőnél is. Az életünkben lévő fontos dolgok mögötti hajtóerő elszáll. A munka végeztével fontos a belső töltekezés. Ez adja meg számunkra az energiát, hogy szeretettel és érdeklődő figyelemmel fordulhassunk családunk és barátaink felé. Ezért figyeljünk az egyensúlyi állapot fenntartására. Érzelmeink szolgálnak számunkra egyfajta indikátorként. Amennyiben belső feszültséget érzünk, akkor ez jelzés számunkra, hogy az egyensúlyi állapot felbomlott. Valamire, vagy valakikre kevesebb figyelmet fordítunk, mint korábban.

Hogyan változtassunk a „kiégett” állapoton?

1. Fontos, hogy csak mi tudunk változtatni ezen az állapoton. Münchhausen báróhoz hasonlóan mi is képesek vagyunk kihúzni magunkat a saját hajunknál fogva a mocsárból. Míg Münchhausen báró esete a mesében hazugság, addig a való életben ez a módszer, a kiégés kezelésében nagyon is valóságos. Figyeljünk saját magunkra. Figyeljünk az érzéseinkre. Mi az, ami boldoggá tesz az életben? Mi az, ami motivációt és erőt ad a folytatáshoz? Mi az, ami kikapcsol és pihentet? Keressük meg ezekre a kérdésekre a választ. Nagyon is lehetséges, hogy a válaszok nem jönnek azonnal. Azonban legyünk türelmesek. Ha nem emlékszünk arra, hogy mi az, ami boldoggá tett, kikapcsolt bennünket, kérjünk segítséget szüleinktől, partnerünktől, barátainktól, gyermekeinktől. Velük beszélgetve előjöhetnek régi gyermekkori emlékek, vagy új ötletek. Fontos, hogy a jó érzések belülről jöjjenek! Azaz ne essünk abba a hibába, hogy más mondja meg nekünk mi a jó. A lelki egyensúly megtalálásához az életünkben fontos dolgok közötti egyensúly megtalálásán vezet az út és fordítva.

2. Előfordulhat, hogy annyira elfojtottuk magunkban és annyira háttérbe szorítottuk vágyainkat, hogy ezek nem jelentek meg életvitelünkben. Most itt a lehetőség, hogy felfedezzük őket. Próbáljunk ki hobbikat, menjünk el egyedül, a családdal, barátokkal, ismerősökkel szórakozni. Keressük meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel aktívan pihenhetjük ki magunkat.

3. Fontos feltennünk magunknak a kérdést: Az a tevékenység, amely a kiégést okozta tényleg belső szükségletből fakad? Van mögötte belső motiváció? Mi akarjuk, vagy más várja el tőlünk? Esetleg kényszerből tesszük? Amennyiben a válasz igen, érdemes elgondolkozni a változtatáson (pl.: munkahely váltás).

Ne várjunk holnap reggelig, fogjunk neki most. Az önsajnálat és „önmagunk elhagyása” csak tőlünk veszi el életünk értékes pillanatait! Ne felejtsük! Minél hamarabb lépünk a tettek mezejére, annál hamarabb érjük el a végcélt is.

Forrás: raknelkul.blog.hu

"Fogadd el! Engedd el!" Sokszor hallhatjuk, olvashatjuk a fenti jó tanácsokat. Egyes embereket kifejezetten irritálja, ha meghallja ezeket a jelszavakat, mások küzdelmes igyekezetük ellenére sem képesek egy-egy helyzeten továbblépni. Mi a különbség az elfojtás és az elengedés között? Mit jelent az elengedés a gyakorlatban?

Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik már sok-sok évnyi spirituális úton vannak túl. Meditáltak már reggel-este, csak pozitív dolgokra koncentráltak, szeretetet küldtek haragosuknak, lelkük mégsem nyugodott meg, sőt! Sokszor már hitüket, bizalmukat, jóhiszeműségüket is elvesztették, hiszen sok év belső kemény munkája sem hozta meg számukra a várva várt boldogságot. Mélyen hiszem, hogy a teljes emberi lét része a transzcendens/spirituális dimenzió, de ha személyes történetünket, működésünket nem értjük meg, nem rakjuk rendbe, vajmi keveset ér a technikák erőszakos ismételgetése.

Mi lehet az oka ennek?

Leginkább az, hogy nem látjuk, érezzük a különbséget az elfojtás, és elfogadás között.

Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyetértünk valamivel. Ha engem mélységesen megbántottak; ha nekem fáj, hogy nem volt jó a gyerekkorom; ha szorongok a párkapcsolatomban, akkor én ezeket érzem jelen pillanatban, mert ezeket tudom érezni. Vannak rettenetes történetek pl. egy bántalmazott gyerekkor, amik könnyen lehet, hogy elkísérnek minket életünk végéig. Fájnak, mert megbocsáthatatlanok számunkra.

Haragban, fájdalomban, félelemben élni nem jó. Természetes, ha szeretnénk megszabadulni ezektől az érzésektől, de ha naphosszat arra koncentrálok, hogy a csiripelő kismadarakat énekét halljam csak meg, az egyrészt iszonyú nagy energiát emészt fel, másrészt hazudok önmagamnak. Ami nem jó nekem, az nem jó.

Az elfogadás ott kezdődik, hogy elhiszem magamnak, amit érzek. „Ez a dolog nekem iszonyúan fáj.” Nem próbálom szebbé tenni, lenyelni a békát. Ha így teszek, öntudatlanul elmegy egy nagyadag pszichés energiám nap mint nap, hogy a béka fel ne bukkanjon. Nem azt a sok bántást igyekszem például elfogadni, amit kaptam gyerekkoromban, hanem magával a ténnyel nem küzdök tovább, hogy ez így sikerült, és ebből egy sor olyan programom van, ami megakadályozza, hogy boldog párkapcsolatban éljek.

Elfojtás: „Nekem nem is kell párkapcsolat.” „Minden pasi/nő ilyen-olyan.”

Elfogadás: „Valamiért nem sikerülnek a párkapcsolataim, megpróbálom megérteni, én hogyan veszek részt a kudarcokban.”

Elengedés: „Gyerekkorom olyan volt amilyen, abból származó mintáim miatt hajlamos vagyok bizonyos dolgokat rosszul kezelni alakuló kapcsolataimban. Az is lehet, hogy életem végéig néha beszorongok egy párkapcsolatban, de ha ilyenkor leülök meditálni/elmegyek futni…az segít továbblendülnöm mélypontjaimon.” Így a múltam egyre kevésbé lesz jelen életemben.

Az elengedés az elfogadással kezdődik, végződik, nem olyan egyszerű különbséget tenni köztük. Nem a tényeket engedem el, hanem a görcsös akarást a meg nem történtté-tevésre. Ha egy fájó eseménnyel kapcsolatban meg tudunk nyugodni kicsit, máris nyert ügyünk van. Ha nem egész nap monologizálunk fejünkben haragosunkkal; képzeljük el újra és újra a vitát; gyártjuk, a mit mondanék neki képeket, némi energia felszabadul, és nekiállhatunk élni is az életünket. „Igen szörnyű dolog történt velem, de ettől még szerda délután háromtól hatig érezhetem magam jól a barátaimmal.” Ha már mást is tudok csinálni, mint fájdalmamat dédelgetni, új dolgok is be tudnak lépni az életemben, én magam is talán már tudok magamért tenni dolgokat, így szépen lassan önbizalmam is megerősödhet, esetleg azt is megláthatom, hogy az élet ilyen is olyan is. Hosszútávon így még akár meg is szerethetem magamat, az életemet, és sikerülhet múltam fájó pontjait más szemüvegen keresztül megnézni. Ki tudja még a végén hálás is lehetek bizonyos helyzeteknek. Ez azonban nem egy verseny.

Miért nehéz elengedni?

Egyrészt a már leírt önhazugságok, elfojtások miatt, másrészt azért mert gyakran viselkedésmódunkká, automatikus programunkká válhat egy-egy esemény feletti kontrollálhatatlan agyalásunk. Ha sokáig az teszi ki mindennapjainkat, hogy egy fájó dolgon töprengünk, kiveszhetnek az élet egyéb kérdései. Érdemes ilyenkor megkérdezni magunktól:

Min gondolkoznék, ha nem ezen gondolkoznék?

Mi érdekel engem az életben? Hogy szeretnék élni öt év múlva? Mit gondolok az életről?....

Próbáljuk meg megérteni mit ad nekünk haragunk, fájdalmunk.

Sokáig el lehet bújni saját életünk felelőssége alól, egy jól megteremtett bűnbakkal. „Azért tartok itt, azért vagyok ilyen, mert velem mindig kicsesznek, mert a szüleim olyanok voltak amilyenek.”

Mi lehet a segítségünkre?

Leginkább az, ha őszinték vagyunk magunkkal szemben, és érzéseinket beengedjük.

A megértés: ha rálátok arra, hogy én hogyan veszek részt abban, hogy újra és újra ugyanazt a traumát éljem meg. Ez egy nagyon fontos önismereti lépés, amiből jó esetben megszületik a nagyvonalúság más emberekkel szemben is.

Ha szembe nézek magammal, ön-büntető programjaimmal, megértem mit miért teszek, és rádöbbenek, hogy eddig mennyire nem ÉN, hanem fájdalmaim irányították életem, talán könnyebb elfogadni, hogy más ember sem azért tesz számomra fájó dolgokat, mert az élete legfőbb célja. Az is lehet, hogy a másik sincs jól, és dühös fájdalmának kapálózása sértett meg minket, nem Ő.

Ennek átélése az elengedés lényege.

Írta: Sebők Franciska

Forrás: divany.hu

A túlgondoskodás mellett manapság az egyik leggyakoribb viselkedésforma, mely a rákbetegség hátterében húzódik meg.

Az autoimmun betegségekkel kapcsolatban orvosi oldalakon a következő kifejezésekkel találkoztam, mikor a kiváltó okokról írtak: elképzelhető, valószínűsíthető. Nem tudják, miért alakul ki. Egy dolog látszik világosan a statisztikákból, hogy a nők 8-szor gyakrabban szenvednek tőle. A betegség lényege, hogy a test maga ellen fordul. Nagyon szimbolikusan jelenik meg fizikai szinten, mi is történik egy autoimmun beteg lelkében. Nem a maguk életét élik. Elfogadtak szabályokat, kereteket, amit egy jó anya, jó feleség… szerepkör megkövetel tőlük, de fuldokolnak. Napi szinten nyomják el vágyaikat, valódi érzéseiket, és sokszor még csak tisztában sincsenek ezzel.

A gyógyulási folyamatban lényeges, hogy a beteg elinduljon önismereti útján, ismerje fel, engedje be érzéseit lelkébe, még akkor is, ha azok nem illendőek, vagy nehezen felvállalhatóak. Sokszor nagyon nehéz a maszkok mögé érezni magukat. Ennek mélyén gyakran egy olyan hitrendszer áll, ami szerint „csak akkor vagyok jó, és elfogadható, ha úgy cselekszem, ha olyan vagyok, ahogy elvárják tőlem”. Ezek az alapszemélyiséget elfojtó maghiedelmek azok, melyek életük minden részét átszövik, ezeket fel kell ismerni. Mindezek persze általánosítások, mindenkinél eltérő háttér állhat a betegség mögött, de látni kell, hogy belső munka nélkül nincs gyógyulás sem.

Egy nehéz élethelyzet kitágíthatja a látóhatárokat, addig fel nem tett, vagy kikerült kérdések merülhetnek fel. Ez rendkívül megterhelő és érzékeny időszak lehet, sok-sok türelmet igényel mind az átélő, mind az őt körülvevő barátok, családtagok részéről. Az értelem keresés, a miértek megtalálásának nyugalma sokáig egyszerre van jelen a fájdalommal, a veszteséggel, idővel azonban általában kitisztulnak a dolgok. Sok ember képes rá, hogy egy új, önmaga felé őszintébb, megerősödött én-képpel jöjjön ki ezekből a helyzetekből. Kellő türelemmel, tudatossággal mindenki képes lehet rá!

Szerző: Sebők Franciska

Forrás: divany.hu

A szóbeli bántalmazásban a legrosszabb, hogy észre sem vesszük...

Minden kapcsolatban előfordul, hogy néha bántjuk egymást, ez elkerülhetetlen. Azonban a bántás és a bántalmazás között hatalmas különbség van. Ha elfelejtem megvenni a tejet, amit a másik kért tőlem és ez neki rosszul esik, azonban ezt megbeszéljük és törekszem rá, hogy máskor észben tartsam, ez a bántás kategóriájába tartozik. A két kulcsszó, hogy be/elismerem és motivált vagyok a fejlődésre/változásra, fontos nekem a másik jóléte, illetve az, hogy örömet okozzak neki. A bántalmazás célja a hatalom gyakorlás, a másik feletti kontroll uralása. A bántalmazó párkapcsolatban merev hierarchia működik. Az ilyen kapcsolatban hiába jelzem, hogy bántó a másik viselkedése vagy szavai, nem lesz változás.

Tudjuk már azt, ha verés, leköpés vagy akár lökdösés fordul elő egy párkapcsolatban, az már erőszaknak számít. Azt is tudjuk, ha párunk módszeresen leépíti barátainkat, szeretteinket, nem engedi, hogy dolgozzunk és állandóan féltékeny, szintén gyanakodhatunk rá, hogy bántalmazó kapcsolatban élünk.

Az azonban kevésbé ismert tény, ha párunk kiabál velünk, érzelmeit nem mutatja ki vagy akár nem szól hozzánk szintén párkapcsolati erőszaknak minősül.

Sokan nem is sejtik, hogy kapcsolatuk mindennapos eleme a bántalmazás. A szóbeli bántalmazást nagyon nehéz fülön csípni, hiszen bár nincsenek látható nyomai, következményei annál inkább maradnak. Mivel leggyakrabban négyszemközt zajlik, az elszenvedők még inkább csak magukban és az érzéseikben bízhatnak. A bántalmazók társaságban lehetnek elbűvölőek, nagyon kedvesek, odaadóak és figyelmesek, így a környezet gyakran amikor az áldozat megosztaná miben is él, értetlenül áll az elmondottak előtt. Borzasztó nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból, hiszen a elnyomó szépen lassan leépíti párja önértékelését, elnyomott elveszíti az élete feletti kontrollt. A verbális bántalmazás elnyom és kontrollál, az ilyen kapcsolatban élő személy egyre tehetetlenebbnek érzi magát. A szóbeli bántalmazás idővel egyre intenzívebbé válik, a másik fél megszokja a bántó szavakat és egy idő után már természetesnek tekinti amiben él.

A szóbeli erőszak fajtái

- elfelejtés: előfordul, hogy kiesik valami a fejünkből, viszont, amikor rendszeresen azt tapasztaljuk, hogy párunk elfelejti azokat az eseteket, amikor jelezzük számára, hogy megbántott minket, az már bántalmazás.

- kiabálás: amennyiben partnerünk agresszívan szól hozzánk, amit jelzésünkre sem hagy abba, az szóbeli erőszak.

- bagatellizálás: Ha a megbántott fél jelzi, azt gondolja nem veszi komolyan a párja, a tipikus reakció lehet: “ ugyan már nem is úgy történt.” “ Lehet, hogy lefutottad a margiszigetkört kétszer, de ez semmit nem jelent. Pláne nem azt, hogy ügyes vagy.” “ ugyan már, az nem is volt olyan nagy dolog.”

- hallgatás: Látszólag úgy tűnhet, ez jóval “lájtosabb”, mint a kiabálás, hisz legalább csend van. Ám gondoljunk bele, ha a másik úgy tesz, mintha ott sem lennénk, ha hozzászólunk nem válaszol, az mennyire nehéz és frusztráló tud lenni. Pláne, ha ezt napokig teszi. A hallgatással létezésünket vonja kérdőre, ami rendkívül személyiségromboló hatású.

- leszólás: Amikor az áldozat esetleg jelzi, hogy megbántva érzi magát, majd erre az a válasz érkezik, hogy “ túl érzékeny vagy “. “ Semmi humorod nincs” “ nem érted a viccet “ “ már megint képzelődsz. “ “ bolhából elefántot csinálsz! “ “mindent felfújsz” “már megint kezded” “mindent félreértesz”.

- titkolózás: ha azt érezzük társunkról meglehetősen keveset tudunk, gyakran nem tudjuk merre jár, azt sem, hogy kb.. mikor ér haza. Ha elmondjuk neki gondolatainkat erről, akkor gyakran tagadja, hogy ő titkolózna. “Elmentem, majd valamikor jövök, ne várj." “Ma este később jövök haza.“

- ellenkezés: “ Nincs igazad! “ “ azt sem tudod miről beszélsz” Legyen a téma bármi, a bántalmazó nem akar és tud párjával egyetérteni, állandó ellenséget lát benne.

- viccnek álcázott szóbeli erőszak: Szülés után néhány hónappal a kismamán maradt némi súlyfelesleg ami őt nagyon zavarta. Párja gyakran tonna bébinek nevezte, ami a nőnek nagyom fájt. Szólt is erről, de férje felháborodottan és sértődötten közölte vele, hogy: “ Neked semmi humorod nem maradt”

- vádaskodás, hibáztatás: “ Azért késtem el a munkából, mert TE nem keltettél fel időben “

- ítélkezés, kritizálás : megalázó helyzetbe hozza partnerét mások előtt. Megbélyegzően beszél vele: “Szerencsétlen ostoba vagy!“ “Nincs kitartása semmihez.” “Folyton nyafog.”

- lekicsinylése az áldozatnak, vagy az áldozat számára kedves dolgoknak: “Te egy jó levest nem vagy képes megcsinálni." “Semmire nem vagy képes." “Hihetetlen, hogy ezeket olvasod, szánalmas…”

- parancsolás kérés helyett, utasítás. “Most nem mehetsz el!” "Vidd ezt innen!” "Erről nem beszélünk!" "Most ezt csináljuk és kész!"

- fenyegetés gyerekek elvételével való fenyegetés, öngyilkossággal való fenyegetés: “Ha elhagysz, viszem a gyerekeket!“ “Ha elválsz tőlem, nem bírom ki és öngyilkos leszek.“ “Ha nem csinálod azt, amit mondok/ azt amit akarok, akkor elválok tőled, szeretőt fogok tartani, nagyon dühös leszek.”

- a beszélgetés akadályozása, vagy mellébeszélés: a bántalmazó célja, hogy abbamaradjon a beszélgetés, lezárja azt és bizonyos információkat visszatartson: “Ez a beszélgetés nem vezet sehová, részemről befejeztem.” “Fogd már be a szád!" “Ne hisztériázz!"

- aláásás: megvonja az érzelmi támogatást a másiktól, önbizalmát és elszántságát is megtöri.

A szóbeli bántalmazás a másik által megélt élményeknek, érzéseknek a megtagadása. A folyamatban az elnyomott rövid idő után a megélt valóságot is megkérdőjelezi magában, amíg nem ismeri fel, hogy bántalmazó kapcsolatban él, magában keresi a hibát.

Szerző: Kurán Zsuzsa

Forrás: divany.hu