Egyszer egy gazdag apa úgy döntött elviszi vidékre kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki milyen szegény emberek is vannak és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét... felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek.
Amikor a vidéki út végén tartottak az apa megkérdezte fiát.
- Nos, mit gondolsz erről az útról?
- Nagyon jó volt apa!
- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
- Igen.
- És mit láttál meg mindebből?
- Azt apa, hogy nekünk egy kutyánk van nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak.
A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel az övékére pedig csillagok világítanak.
A mi udvarunk a kerítésig tart az övéké addig amíg a szem ellát.
És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással és hogy boldog családként élnek.
Te és anyu viszont egész nap dolgoztok és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben mire a kisfiú hozzátette :
- Köszönöm apa, hogy megmutattad... milyen gazdagok is lehetnénk.

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak. Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni. Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt, és biztassák a békákat.
Elkezdődött a verseny, de a nézők közül senki sem hitt abban, hogy a békáknak sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: "Ohh, de fárasztó, sosem fognak feljutni." vagy "Semmiképpen nem sikerülhet, a torony túl magas." A békák kezdtek lemaradozni, egyetlen egy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfelé.
A nézők továbbra is kiabáltak: "Ez túl fárasztó, nem sikerülhet nekik!" Egyre több béka gondolta meg magát, és fordult vissza, csak az az egy haladt tovább kitartóan, egyáltalán nem akarta feladni. Végül mindegyik feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára.
Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerülhetett neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje, hogy feljusson a csúcsra. Ekkor derült ki, hogy a győztes béka süket volt.

Te képes vagy rá, hogy süket légy azokra, akik le akarnak beszélni az álmaidról? Képes vagy figyelmen kívül hagyni a destruktív kritikát?
Csak akkor leszel képes elérni a céljaidat, ha a külső hangok helyett a belső hangodra figyelsz!
Gyerünk, fel a toronyba!

Egy víz hordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a víz hordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen tette a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a víz hordozót a pataknál.. - Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A víz hordozó így válaszolt a cserépnek: - Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Szeretnéd tudni, mi ebből a tanulság?

Mindannyinknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyinkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban. Addig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg önzetlenül szeretni, és amíg nem találod meg a helyedet a világban.

Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben... Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!

Köszönöm a Teremtőnek, hogy minden ember számára bőséget ad a Földön.

Köszönöm, hogy van elég tiszta víz, jó minőségű élelmiszer és gyógynövény, amivel az éhezőket jól lehet lakatni, és a betegeket meg lehet gyógyítani.

Köszönöm, hogy minden olyan dolog a rendelkezésünkre áll, amivel boldogságot, és békét teremthetünk a világban.

Köszönöm, hogy a megértés fényével Fényt gyújt a sötétben.

Köszönöm, hogy képes vagyok szabadon mozogni, járni, és akadálytalanul végezni minden tevékenységemet.

Köszönöm, hogy képes vagyok dolgozni, és megteremteni mindazt, amire valóban szükségem van.

Köszönöm, hogy képes vagyok látni, hallani, beszélni és érezni. Megértettem és elfogadom, hogy mindezen tulajdonságok, képességek a Teremtő végtelen szeretetéből és kegyelméből erednek.

Köszönöm, hogy van hol laknom, hogy esőben fedél van a fejem felett, télen, pedig melegben tölthetem a hideg téli napokat.

Köszönöm, hogy mindannyiunk számára van elég víz, még azokon a helyeken is ahol szárasság, aszály dúl.

Köszönöm a Teremtőnek azt a végtelen kegyelmet, amellyel lehetővé teszi számunkra, hogy a Föld, a természet állandó megújulásával, minden évben gondoskodik ételünkről, italunkról, és gyönyörű környezetben élhetünk.

Köszönöm, a Teremtőnek azt a sok-sok áldást, melyet felénk küld, és amit időnként nem veszünk észre.

Köszönöm, hogy erőt kapok, amivel bátorítani tudom a csüggedőket.

Köszönöm, hogy van kitartásom, amellyel akkor is tovább tudok lépni, amikor már fáradtnak, kimerültnek érzem magam.

És köszönöm a Teremtőnek, hogy fénnyel tölt fel, mely mutatja az utat mindazok számára, akik a hazafelé vezető útra léptek.

Megkérdeztem Istent, könnyebb volna-e velem a dolga,
ha nem akarnék mindig mindent én megoldani?
És Ő azt felelte: Igen.
Azt mondta: átengedni Neki a kezdeményezést a földi dolgokban
nem a szabad akaratom feladását jelenti, hanem a mennyei távlatok elfogadását.

Megkérdeztem Istent, jobban érteném-e, amit mondani akar,
ha többet lennék Vele kettesben, csendben?
És Ő azt felelte: Igen.
Azt mondta: ami igazán fontos, az mindig csendben születik;
gondolat, vers, zene, megharcolt döntések egyaránt.

Megkérdeztem Istent, szeret-e Ő engem a bűneimmel,
nyomorúságaimmal együtt?
És Ő azt felelte: Igen.
Azt mondta: éppen azért szeret, hogy ne a bűneimen,
nyomorúságaimon
keresztül lássam az életemet, hanem az Ő irgalmán keresztül;
így lesz ugyanis erőm harcolni bűneim ellen és megküzdenem
nyomorúságaimmal.

Megkérdeztem Istent, jöhetek-e Hozzá máskor is ilyen furcsa
kérdésekkel?
És Ő azt felelte: Igen.
Azt mondta: a kérdés már fél gyógyulás,
ha Neki teszem fel a kérdéseimet, Tőle remélhetem a válaszokat is.

Nem kaptam választ életem összes kérdésére,
de választ kaptam minden feltett kérdésemre!

Mindenkinek és senkinek…

Csak egyetlen Igazság van, az Isteni Igazság, de annak sokféle megnyilvánulási formája jelenik meg rajtunk keresztül.

Az idő adott pontján, a saját fejlődési útján mindenkinek megvan az az igazság, amiben éppen hisz. Vannak igazságok, amelyek egy egész életen át elkísérnek, és vannak, amelyek csak rövid ideig vannak velünk, mert egy tapasztalás, egy megértés új igazságot szül bennünk. Éppen ezért, sose akarj senkit meggyőzni az igazadról, és ne menj bele hitvitákba, mert az fölösleges energiapocsékolás. Megoszthatod az igazságodat, de tudd elfogadni, ha a másiknak más az igazsága éppen, és soha ne bíráld, mosolyogd meg a másik igazságát. Hallgasd meg, és ha nem érzed a magadénak, akkor engedd tovatűnni, de ha megérint, akkor is rostáld meg, és csak azt fogadd be belőle, amit te valóban a sajátodnak érzel.

Mindenkinek megvan a maga fejlődési útja, és ehhez a maga igazsága, ami az útnak azon a pontján, ahol tart számára a legmegfelelőbb. Ha pedig mégsem az a „jó igazság” számára, akkor majd az Élet úgyis elhozza neki azt a tapasztalást, ami felnyitja a szemét arra az igazságra, amit a fejlődése adott pontján meg kell látnia.

Csak az egónak (spirituális egó is!) van szüksége arra, hogy igazad legyen, amely mögött gyakran van önértékelési probléma és/vagy hatalmi játszma. Élj nyugodtan a saját igazságaid szerint, és hagyd, hogy a másik is ezt tegye, de legyél mindig nyitott arra, hogy új igazságok születhessenek benned, mert a „lejárt”, idejét múlt igazságaid csak ellened vannak, nem szolgálnak téged.

Lehet egyszerre neked is igazad, és a másiknak is igaza, még akkor is, ha ez a két „igazság” ellentétes. Tiszteld a másik és a magad igazságát is: ha belülről erősen érzed, hogy az most a helyes igazság számodra, akkor ne hagyd, hogy elbizonytalanítsanak benne, vagy rád erőltessenek egy szerintük igazabb igazságot, de te se akard meggyőzni a másikat a magad igazáról.

Bár csak Egy Igazság van, az idő adott pontján a saját tapasztalásai szerint, és fejlődési útjának megfelelően az mégis más és más megnyilvánulási formát ölthet mindenkiben. Ha más valaki egy másik igazságot hirdet, ne engedj a késztetésnek, hogy el kezd megvédeni a sajátodat, és támadni a másikat.

Ha a hegy egyik oldalán süt a nap, a másikon pedig felhős az ég, akkor, aki a napos oldalán áll, azt fogja mondani, hogy „Süt a nap.”, míg, aki az ellentétes oldalon áll, azt fogja állítani, hogy „Borús az ég.” Két ellentétes igazság találkozik, és mégis mind a kettőnek igaza van. Ugyanígy van ez az életben is: az igazságod azon alapszik, amit tapasztaltál a múltban és azon, amit éppen megélsz a jelenben. És ez az igazság másnapra akár meg is változhat benned… Igazságaink ugyanis tapasztalásaink révén kialakult látásmódunk „termékei”, és mivel mások a tapasztalásaink, és azokban a megéléseink, ezért lehetnek eltérő és mégis egyszerre helytálló igazságaink.

Mindig az Életre és a Belső Hangra, a Belső Vezetőre hagyatkozz, hogy mi a számodra éppen helyes igazság, és másokat is arra bátoríts, hogy ezt tegyék. Valamint fontos, hogy különbséget tudj tenni az egó hamis igazságai, és Bölcsebbik Éned Valós Igazságai között. Csakis a saját hamis igazságaidat kell megváltoztatnod, a másik igazságának felülvizsgálatáért a másik ember felelős. Elmondhatod neki a te meglátásodat, a te igazságodat, de hagyd meg neki a választást, hogy be akarja-e fogadni, vagy továbbra is kitart a saját igazsága mellett.

Az Igazság egy Forrásból jön, de mégis sokszínű, és ez így van jól… Ne akarj az Egy Igazság tudója, birtokosa lenni, mert az olyan, mintha Istent játszanál…

„Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak igazabbá lenni.” (Reményik Sándor)

(Forrás: Tuboly Beatrix -  www.lelekvirag.hu)

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.
Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza!