"A családban azt kell mondani a nagypapa születésnapján, aki egy alkoholista disznó, hogy tisztelettel köszöntünk nagypapa, de jó, hogy köztünk vagy - és csak magunkban tehetjük hozzá: milyen jó hogy ma még nem hánytál az asztalra. A nagypapa meg két böffentés között azt mondja, milyen jó érzés, hogy így tiszteltek engem, milyen nagyszerű családom van! Ez a játszma. Úgy kell tenni a munkahelyen is, mintha a főnököt tisztelnéd, a főnök meg úgy tesz, mintha ő mindentudó lenne. Egy belgyógyász professzor úgy viselkedik, mintha nem azért lenne a posztján, mert jó szervező és kiváló nexusai vannak, hanem mert ő a legjobb belgyógyász az országban. Lehet valaki egyszerre a legjobb endokrinológus, a legjobb pulmonológus és a legjobb gasztroenterológus? Dehogy lehet! De a viziten ezt kell játszania. Elől megy, persze Scholl papucsban, hogy magasabbnak látsszon, nyakában lóg a fonendoszkópja, nehogy azt higgyék, hogy ő a műtősfiú.
A zsebébe is tehetné, ott sokkal nagyobb biztonságban lenne, de a fonendoszkóp a játszma része, az orvosi fölény tartozéka, és ha valaki kilép a játszmából, akkor rengeteg negatívum zúdul a nyakába. Sokszor elmesélem hogy életemben egyszer voltam szülői értekezleten: először és utoljára. Büszke apaként bemasíroztam az iskolába, beültettek az egyik padba, majd jött a begyes, nagyon csinos tanítónő, felment a katedrára, és kiokosított bennünket. Néztem ezt a szegény lányt, hogy ez is elveszett az emberi kommunikáció számára, már csak fölülről lefelé tud beszélni. A katedra tönkretette, mint ahogy nagyon sok pedagógust, orvost, pszichológust tönkretesz, hogy mindig kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel kerül kapcsolatba, és egy idő után észre sem veszi, hogy ez csak szituatív fölény, hanem azt gondolja, ő olyan nagyszerű ember aki mindenkinél magasabb rendű. Visszatérve a tanító nénire, miután elmondta a nagymonológját, kegyesen intett hogy lehet kérdezni. Én is jelentkeztem, és azt kérdeztem, hogy miért csak a hosszú szünetben ehetik meg a gyerekek a tízóraijukat, miért nem akkor mikor éhesek? Ez azért van így, apuka, mert nálunk ez így szokás - mondta a tanítónéni, körülbelül olyan hangsúllyal, ahogy az értelmi fogyatékosokhoz szoktak beszélni. Nehéz helyzetbe kerültem: belemegyek-e a szokásos játszmába szülő és pedagógus között? Mivel végül mindig a sátáni énem győz, úgy döntöttem, hogy nem megyek bele. Azt mondtam neki: Drága asszonyom, apukának engem utoljára a rossz lányok szólítottak az Arizónában: "Apukám, van pénzed? Gyere be egy boldog öt percre.!" Persze mint várható volt óriási botrány tört ki. Én azonban még a saját klinikai osztályomon sem tűrtem az apukázást, anyukázást, mert szerintem Magyarországon úgy szólítják meg az embereket, hogy uram és asszonyom. A kiszolgáltatokkal ugyanis azért bánnak így, azért vonják őket bele ezekbe a játszmákba, hogy fölénybe kerüljenek velük szembe.
- Hogy van Kovács bácsi? - Hát, doktor úr, itt fáj, ott meg szúr!
- Szólítson nyugodtan főorvos úrnak! Másnapi vizit. - Hogy van Kovács bácsi? - szólítson nyugodtan Kovács úrnak! Micsoda pimasz beteg! Ha kilép valaki a játszma keretei közül, abban a pillanatban egy agresszió tömeg zúdul rá, amiért nem megy be abba a hazug szereposztásba amiben élnie kell betegnek, gyereknek, feleségnek férjnek, beosztottnak. Ha kilép akkor baj lesz!"

(Részlet Popper Péter Lélekrágcsálók című könyvéből.)

Miért fontos a gyermeknek, hogy boldog szülőket lásson maga körül?

Egyrészről nézzük meg a lelki részét: az ad a gyermeknek biztonságérzetet és nyugalmat, ha két olyan embert lát maga felett, akik mosolyognak rá, tudják irányítani az életüket, és elégedettek magukkal és azzal, amit csinálnak. Ha a szülő bizonytalan, agresszív, dühös vagy szomorú a saját életének fel nem dolgozott traumái miatt, akkor a gyermek mindezt érezni fogja, és ettől nem fogja magát jól érezni.

Másrészről nézzük meg a dolog biológiai oldalát: saját magával akkor tud békében élni, ha mind a két szülőjét szeretheti, hiszen ettől a két embertől származik. Az ő sejtjeikből fejlődött ki a teste, ami azt jelenti, hogy ha bármelyiküket meg kell tagadnia, mert pl. az a szitu áll fent, hogy anya már kiszeretett apából és folyamatosan szidja őt és a negatív dolgait hangsúlyozza a gyermeknek, akkor ő saját magának a felére nem lehet büszke. Mert tudattalanul azt az üzenetet kapja, hogy ha apa ilyen rossz és nem szeretjük, akkor vele is gond van, hiszen félig belőle van.

Fontos, hogy a szülők együtt éljenek?

Nem.

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy együtt maradnak, mert azt gondolják, hogy ez tesz jót a gyermeknek.

Ezt jó szándékból teszik, és teljesen érthető, hiszen a gyermeknek valóban az az alapvető igénye, hogy a szüleit egymás mellett lássa, és érezze, viszont nézzünk bele ebbe a dologba kicsit mélyebben.

Anya és apa imádják egymást, és a gyermeket is. Ekkor a gyerek jól érzi magát.

Viszont van, amikor anya és apa már nem szeretik egymást, ami azt jelenti, hogy elutasítóak egymással, zavarják egymást, ingerültek lesznek egymás dolgaitól. Ekkor a gyermek folyamatos feszültségeket él át, mert ha nem is hallja, akkor is érzi, hogy meg vannak feszülve a szülők. Akkor nem úgy viselkednek, nem úgy mosolyognak, nem úgy viszonyulnak hozzá sem, mint amikor nyugodtak és kiegyensúlyozottak. Tehát ez neki hosszú távon egyáltalán nem kellemes. 

Ha a szülők a gyerek miatt maradnak együtt, a gyermekre még egy terhet is tesznek. Ő fogja annak a súlyát cipelni, hogy a szülei miatta boldogtalanok.

Viszont ha a szülők elválnak, és mind a ketten jól érzik ettől magukat, és folytatják az életüket kellemesen, akkor ebben az új helyzetben a gyermek megint két boldog embert lát, akik mellett szívesen van, és akikkel jól érezheti magát, még úgy is, hogy külön élnek.

Hogyan lehet jól csinálni, ha elváltunk?

Két fő pont van.

A gyermeknek sosem szidjuk a másikat. Mert igazából, az a mi sértettségünk a másik felé, és ez ránk, felnőttekre tartozik, a gyermeknek ehhez semmi köze. Ezzel csak terheljük őt, és olyan dolgot osztunk meg vele, ami egy kisgyerekre nem tartozik. Ez az első lépés, de nem a teljes, mert akkor tudunk igazán hitelesek, lenni, ha békét érzünk a másikkal kapcsolatban, akármi történt.

Igazán bennünk akkor van béke, ha elfogadjuk a másikat olyannak amilyen, vállaljuk annak a felelősségét, hogy annak idején őt mi magunk akartuk és ítéltük meg jó szülőnek, tehát a saját döntésünk a kialakult helyzet. Ekkor el tudjuk engedni, ekkor látjuk tisztán a másik hibáit és erősségeit. Ekkor tudjuk felidézni a vele töltött szép emlékeket, ezekre ekkor tudunk pozitívan gondolni. Ekkor látjuk tisztán a hibáit is, és megérjük, hogy ezek voltak azok a pontok, amik miatt megváltoztattuk a helyzetet.

A másik, hogy a gyermeknek megengedjük, hogy szeresse a másikat is akármilyen. Neki ez fontos. Nincsen annál rosszabb egy gyereknek, ha az egyik szülőjét el kell ítélnie, mert a másik nem szereti őt. Az igazán felnőtt gondolkozású és érett felnőtt tudja és érzi, hogy a saját sértettségét nem nyomhatja rá a gyerekre, hiába alkoholista, vagy agresszív, vagy verekedős a másik. El lehet mondani mindezt ítélet nélkül is a gyermeknek, mint egy tényt közölve, hogy a másik "ilyen és ilyen" ezért külön kell élnünk, de vannak jó tulajdonságai "ez és ez" amit te is örököltél tőle, és ezeket a tulajdonságokat hasznosíthatod magadban.

Ez nyugalmat ad a gyermeknek, és megadja azt a szabadságot, hogy ne akarjon azonosulni a másik rossz tulajdonságaival. Ugyanis a tudattalan úgy működik, hogy amit megítélünk, akár abban a szülőben, aki nem velünk él, nos, azoknak a rossz tulajdonságnak az érzését átvesszük és a nehéz szituációkat megjelenítjük az életünkben.

Azt érdemes tudni, hogy amikor gyermeket vállalunk, az egy életre kialakít egy családot, melynek szereplői az anya, az apa és a baba lesz. Bármi történhet ezután, elválhatnak, összeveszhetnek, újra házasodhatnak, ez a család már akkor is EGY család marad örökre, mert ebben a kis egységben ez nem tud megváltozni akármi, történik, a biológiai tényeken nem lehet változtatni, és feszültséget generál, ha tudattal erre kísérletet teszünk.

(Forrás: http://prenatalis-fejlodes.blog.hu)

A jövőnket a jelen döntései határozzák meg. Azt, hogy hogyan döntünk most, nagy mértékben befolyásolják múltbeli tapasztalataink, és az ezekre épült hiedelmeink. Ha negatív élményeinkre, kudarcainkra összpontosítunk, akkor elhisszük, hogy nem vagyunk elég okosak/ügyesek/bátrak/talpraesettek stb, hogy elérjük céljainkat. Ilyenkor megijedünk, visszahúzódunk, és feladjuk még mielőtt bármi jó történhetne velünk. Nem bízunk magunkban, nincs önbecsülésünk.

Hogyan lehet önbecsülésre szert tenni? Mint ahogy a szó is jelzi, az önbecsülés önmagunk megbecsülése, vagyis ezt csak magunktól kaphatjuk meg. Ehhez viszont szükséges, hogy legyen saját elképzelésünk az életünkről: értékeinkről, szükségleteinkről, céljainkról. Ehhez viszont belső motiváció szükséges, amíg külső elvárásoknak akarsz megfelelni, sosem lesz elég önbecsülésed.

Saját értékrendünknek, érzelmeinknek, gondolatainknak kell megfeleljünk, saját céljainkért kell dolgozzunk. Honnan ismerjük fel értékeinket és céljainkat? Onnan, hogy szeretjük őket: szeretjük a munkánkat, a családunkat, örömünket leljük benne és nem fáradunk el. Nem pénzért vagy elismerésért csináljuk, hanem azért, mert feltölt, mert önmagunk vagyunk benne, ki tudunk teljesedni benne. Szabadnak, boldognak érezzük magunkat általa.

A pozitív változás és fejlődés kulcsa: önmagunk ismerete és elfogadása. Amíg nem tudom, mik az erősségeim és a gyengéim, mik a szükségleteim és az értékeim, mik húznak vissza és mik motiválnak az életben, addig nem tudok a kedvező irányba haladni. Mindezek ismerete kijelöli a számomra megfelelő utat.

A félelem az élet megrontója, mely mindig hiányt és betegséget szül, s lehetetlenné teszi, hogy élvezzük a jelent.  Két leggyakoribb megjelenési formája a változástól és a veszteségtől való félelem.

Félünk a változástól, mert nem szeretnénk feladni a biztosat. Azt a biztosat, ami lehet, hogy régen rossz, de azt már megszoktam, tudom kezelni. Azt a biztosat, mely csupán látszólag biztos, valójában éppoly bizonytalan, mint bármi más vagy bármilyen változás.

Amikor félsz a veszteségtől, akkor azért teszel valamit, mert valakit vagy valamit meg szeretnél szerezni vagy tartani. Úgy gondolod, nem vagy elég, hogy magad gondoskodj szükségleteidről, ezért érdekkapcsolatokba bonyolódsz. Meg akarsz felelni valakinek, hogy szükségleteid beteljesedjenek általa. Ilyenkor nem te irányítod az életedet belülről, hanem az, akitől félsz. Nem szívedből teszed, amit teszel, hanem félelemből.

Ez a legrövidebb út ahhoz, hogy teljesen elveszítsd önmagad. Amíg másoknak akarsz megfelelni, képtelen vagy megvalósítani önmagadat. Ez egy óriási csapda, mely szabotálja a belső harmóniát és folyamatos feszültségben tart, melynek következménye negatív lelkiállapot és betegség lesz.

A harmónia kulcsa az egység. A gondolat, az érzelem és a tett egysége. Amikor megfelelési kényszer bénít, nem azt teszed, ami belső értékrendednek megfelel, így a harmónia megtörik.

Van ebből kiút? Igen! A félelem ellentéte a szeretet. A félelem megbetegít, de a szeretet meggyógyít. Amikor felismerjük, hogy az erőt adó szeretet bennünk van, lehetőségek végtelen tárháza tárul elénk. Felismerjük, hogy nem vagyunk kiszolgáltatottak, mi is egészek vagyunk.

A magány, mint minden más negatív érzés oka a félelem, ami olyan viselkedésre ösztönöz minket, ami megakadályozza, hogy egységben éljünk önmagunkkal és a világgal.

Amikor nem merjük vállalni saját érzéseinket és gondolatainkat, szerepet játszunk. Miért van erre szükség? Miért hazudunk? Azért, mert félünk, hogy nem tudunk megfelelni mások elvárásainak, ezért inkább bezárkózunk. Falat emelünk magunk köré, amin csak az jöhet be, ami elgondolásainknak, elvárásainknak megfelel. Csakhogy ez a fal, mely eredendően a védelmet szolgálja, egyben el is zár minket a külvilágtól, mi pedig nem is tudjuk miért, de szenvedünk. Nem vesszük észre, hogy saját viselkedésünk miatt szenvedünk, ez tesz minket magányossá.

Ha valaki másképp gondolkodik, mint mi, nem ért velünk egyet, rögtön szembeszállunk vele. Képtelenek vagyunk megérteni a másik fél üzenetét, mert csak a saját igazunk bizonyításával, védelmével vagyunk elfoglalva. Ez a viselkedés az, ami elválaszt minket másoktól és magányra kárhoztat minket. Minden áron azt akarjuk, hogy nekünk legyen igazunk, rá akarjuk kényszeríteni a másik félre (vélt) igazunkat, s ha nem sikerül felháborodunk és megharagszunk. Fenyegetettnek és lenézettnek érezzük magunkat, azt gondoljuk, hogy az egész világ ellenünk van, pedig mi fordultunk a világ ellen.

Ezen negatív érzelmek és viselkedésminták beazonosításával újra megláthatjuk a valóságot, dönthetünk másképp, és akkor megtörténhet a „csoda”.

Élt egyszer egy buddhista szerzetes fent egy hegy tetején, magányosan, remeteként.
Lent a faluban egy családban egy lányt egyszer csak teherbe ejtett egy matróz, aki elhajózott. Amikor a lány megszülte gyermekét, megkérdezték tőle a szülei, hogy ki az apa? A lány azt hazudta, hogy a remete, aki fent él a hegy tetején.
Így aztán a szülők dühösen felvitték az újszülöttet a remetelakba a szerzetesnek és elmondták mindenféle mocskos szemétládának.
Ott hagyták neki a babát, hogy nevelje ő, ha már ilyen erkölcstelen rohadék. A remete nem szólt semmit (bár fogalma sem volt, miről van szó) és szépen nevelte a kisbabát.
Eltelt egy év. A matróz hajója ismét kikötött a falu partján, és amikor a matróz megtudta, hogy gyermeke született, nagyon megörült, megkérte a lány kezét és megbeszélték, hogy elhozzák a remetétől a kisgyermeket és együtt nevelik fel őt tovább.
Úgyhogy felmentek ismét a remetéhez.
Elmondták neki ismét, hogy mekkora egy hazug rohadék és azonnal adja vissza a gyereket, aki nem is az övé.
A remete nem szólt semmit.
Szépen visszaadta a gyermeket és élt tovább boldogan, mint ahogy előtte is élt, közben is élt és utána is élni fog.

"Egy kislány kijárt a tengerpartra dagály után, és visszadobálta a tengeri csillagokat, amelyeket az ár sodort a partra.
Egy férfi mosolyogva nézte, aztán egyik nap megszólította:
- Régóta figyelem, hogy mit csinálsz. Szerintem értelmetlen amit teszel. Ezrével sodorja ki az ár a tengeri csillagokat, és te csupán néhány tucatot tudsz visszadobni a vízbe. Nem gondolod, hogy úgyis mindegy?
A gyermek ránézett a kezében tartott csillagra, és azt felelte:
- Neki biztosan nem mindegy."

Mindenkit nem menthetünk meg, mindenkit nem vezethetünk vissza a szeretethez, de megmutathatjuk merre van az Óceán. A többi az ő dolga - hátha segít.